Ma reggel 6:00-kor felkeltem, hőmérőztem, mert ugye ez a "házi feladat" egy hónapig. Szerencsére sikerült visszaaludnom, és 9 óra előtt ébredtem. Csak néztem az órát és éreztem, hogy közeledik az a perc... 1998. március 6. 09:05, péntek. Apukám ekkor halt meg. Az óra kijelzőjén megláttam, hogy 9:05 perc lett... azonnal jöttek a képek arról a napról.
Tökéletesen boldog gyerekkorom volt. Nálunk nem volt vita, veszekedés, csak béke, szeretet, összetartás és harmónia. A szüleimet mindennél jobban szeretem :)
Apu betegsége nagyon hirtelen jött. 1997 augusztusában nyaralni voltunk Görögországban, majd mikor haza értünk, Apu nem volt az "igazi" és elmentünk orvoshoz. Anyu akkor is az egészségügyben dolgozott már, és sorra a legjobb orvosok kezei közt volt Apu. Minden lelet azt tanúsította, hogy minden a legnagyobb rendben van. Egy picinyke kis eltérés sem volt soha.
Majd év vége felé egy éjjel arra ébredtem, hogy Apu nagyon nincs jól. A szobámban aludtam, és egyszercsak meghallottam, hogy Apu mondogatja, hogy nagyon fáj, hívjunk orvost... Átmentem az ő szobájukba, Apu az ágyban feküdt és nagyon szenvedett. SOHA nem hallottam tőle azt, hogy valami fáj, és hogy orvosért kiált...egészen eddig. Jött a doki, Aput bevitték. Azonnal műtő, és úgy kezdtek neki az operációnak, hogy vágnak, aztán majd meglátják... A szerencse a szerencsétlenségben, hogy éppen az ő orvosa volt ügyeletes, és tudta, hogy az eddigi kivizsgálás milyen eredményeket hozott, így azt is, hogy kb. hol kell keresni a bajt, hiszen tudta, hogy másnapra milyen vizsgálatokra volt előjegyezve. Vágtak, és azt látták, hogy gyulladt a hasnyálmirigy és perforált az epevezeték.
Éjjel, mikor berohantak a kórházba, Anyu Apuval ment a mentővel, így a szomszédunk jött át, hogy rám nézzen időnként és megnyugtasson.
Amit sosem felejtek el, hogy reggel 8 körül csengettek...kinyitottam az ajtót, és Anyu állt ott, kezében Apu piros köntösével...azt hittem, ott azonnal összeesek, hogy mi történt, hogy Apu köpenyét haza hozta.
De hála Istennek, mondta, hogy minden rendben van, csak nem kellett a ruha, mert az intenzíven csak a benti hálóing lehet az emberen, így haza hozta kimosni!
Elmesélt mindent Anyu, hogy megoperálták Aput és rendben van, majd délután bemehetünk hozzá.
Akkor kicsit megnyugodtam... délután bent voltunk, hallottam, ahogy a doki elmondta, hogy mire számíthatunk. Kb 1-2 hónapos rehabilitáció, és itthon lesz velünk ismét az én drága Apukám.
Az orvosokat is megdöbbentette, hogy milyen gyorsan helyre jött minden, így Apu 1-2 hét múlva már otthon volt, teljesen tünetmentesen. :)
Emlékszem, néhány nappal később Anyuval mentünk az Akácfa utcán a Blaha Lujza tér felé, mikor véletlenül elszólta magát, hogy daganatokat távolítottak el a műtét során... Nagyon kikeltem magamból, hogy eddig hazudott nekem, és szó nem volt rákról, és ne akarjon engem úgy megvédeni, hogy elhallgatja az igazat... így megtudtam, hogy nem egyszerűen perforációról beszélünk, hanem rákos áttétekről.
Ettől a perctől kezdve én, az akkor 15 éves fejemmel megállás nélkül olyan dolgokat tűztem ki célul magam elé, amikkel életben tarthatom az Apukámat... Pl. hogy csak azt kérem Istentől, hogy Apu élje meg az esküvőmet, de a következő gondolatom az volt, hogy akkor sosem megyek férjhez, vagy hogy éljen addig, míg gyerekeim születnek, majd a következő percben arra gondoltam, hogy nagyon nagyon soká lesznek gyerekeim, csak Aput ne veszítsük el soha... így teltek a napok, hetek, hónapok...
Majd Apu felkerült a Korányi Tüdőszanatóriumba, mert infúziót kellett kapnia. Rémes egy hely volt. Minden nap reggel, este ott voltunk vele - amennyit csak engedték... de Apu egyetlen dolgot utált mindennél jobban, és az a kiszolgáltatottság volt. Mikor a kötelező infúziós kezelés véget ért, haza jöhetett, és onnantól kezdve mindig együtt voltunk.
Én másodikos voltam a gimnáziumban, de egy idő után nem jártam már be, mert otthon voltunk Apu, Anyu és én. Egész nap beszélgettünk, együtt voltunk, "búcsúzkodtunk"...
Már 13 éve, de pontosan emlékszem, hogy ülünk Apu ágya szélén és mindenképpen el kell mondanom neki ezerszer is, hogy mennyire szeretem és folyton odabújtam, megöleltem. Ő pedig csupa olyan dologról beszél nekünk, ami aggasztja... féltett minket sok mindentől, hogy ha ő nem lesz már, akkor ne legyen nehéz az életünk Anyuval. Csak ott voltunk együtt, összebújva és napokig beszéltünk... :)
Van három bátyám Apu első házasságából - Zoli, Gábor és Gyuri.
Gábor és Gyuri voltak nálunk, meglátogatták Aput, de Zolival volt egy nézeteltérés kb. 1 évvel korábban, és ő önfejűen nem beszélt utána velünk, de főleg Apuval nem akart, így ő nem jött látogatóba.
Apu egyre erősebb gyógyszereket kapott azt utolsó hetekben... majd eljött az az állapot, mikor már csak vegetált. Nem beszélt, nem volt nyitva a szeme... olyan volt, mintha folyton aludna.
1998 március 5-én este eljöttek a testvéreim...mindhárman... és együtt voltunk bent nála a szobában... Zoli, Gábor és Gyuri, meg én.
Akkor már kb 3 hete nem kommunikált Apu a külvilággal, de akkor, ott, abban a kb 10-15 percben egy könnycsepp csordult ki a szeméből...érezte, hogy mind ott vagyunk.
A testvéreim elmentek, majd minden ugyanúgy folytatódott, mint az azt megelőző 3-4 hétben, mi Anyuval egy pillanatra sem hagytuk magára Aput. Ott aludtunk mellette a földön matracon, hogy mindig ott legyünk vele. Nem hagytuk magára egy pillanatra sem. Még ennivalóért is a szomszédok mentek ki a közértbe.
Majd másnap reggel, kiszaladtam kenyérért... 5 percig sem voltam távol...
Mikor haza értem, nyitottam az ajtót, és Anyu ott állt, éppen a fürdőszoba felé ment, kezében az ágyneművel amit lehúzott, de az arca más volt mint a többi reggelen... akkor mondta, hogy 9:05 perckor Apu meghalt...
Kiesett a kezemből minden... rohantam be a szobába, és Apu ugyanolyannak tűnt, mint eddig, mintha aludna, csak már nem vert a szíve.
Megöleltem, megpusziltam, ott szorítottam az ágyon percekig és zokogtam...
Majd jött a sok "kötelező" rész. Jött a háziorvos, megállapította a halált 3 óra elteltével, kiállította a halotti bizonyítványt, majd a halott szállítók, akik elvitték Apukámat...
Anyu előszedte a legszebb lepedőnket, odaadta, mert azzal takarták le Aput...
Ő kikísérte a kocsiig...én eközben a konyhaasztal alatt zokogtam...
Egy pillanat alatt üres lett a lakás és az életünk is.
Délután el kellett indulni, hogy a temetést elkezdjük szervezni, kimentünk Budafokra Zsolt atyához, elmondtuk, hogy mi történt és megbeszéltük a temetés és a gyászmise részleteit.
Mire este haza értünk, olyan volt, mintha már ezer éve nem lenne ott velünk az Apukám, ugyanakkor éreztük, hogy néhány órája még élt...
A temetésből semmire sem emlékszem...nem tudom, ki volt ott, csak arra, hogy Apu fő koszorújából (ami Anyu és az én nevemmel volt felszalagozva) letéptem egy fréziát, kipréseltem, és azóta is a Bibliámban van.
Évekig nem sírtam emiatt... azt gondoltam, hogy feldolgoztam. Bárkivel bármikor teljesen tényszerűen tudtam beszélni mindenről. Majd egyszercsak kb 4-5 év múlva nem tudtam kimondani egyetlen szót sem erről...akkor eltört valami, zokogni kezdtem... Azt hiszem, akkor szakadt ki belőlem a fájdalom.
Azóta van hogy sírok Apu hiánya miatt... most is...nagyon....
Gyakran kérem, hogy vigyázzon ránk fentről, és küldjön nekünk egészséges Babákat!
Tudom, hogy minden nap velünk van...a szívünkben valóban örökké velünk él. :)
Az első terhességem óta ha Rá gondolok, azt a képet látom, ahogyan az unokáival kézen fogva jár, vigyáznak ránk, és az első kutyánk, Olivér ott szaladgál körülöttük. Mára már 6 kis unokája van vele, hiszen ennyi Babát veszítettünk el azóta, de reméljük, hogy hamarosan teljesülhet az álmunk és valóban egészséges kisbabáink születnek :)
Nagyon, nagyon szeretem mindannyiukat...és nagyon hiányoznak az életünkből!
...a március nem a mi hónapunk...
