Heim Pál Kórház

Nálunk ez történik, ha túl sok időm van magunkra figyelni :)

A két ünnep közt Jónás kifejlesztett egy új fajta sírást… amolyan sikítósat, és úgy kezdi, hogy minden ok nélkül összerezzen és egyből sikítva ordít (kis sakál). 

Először azt hittük, megijed ilyenkor, de ahogy figyeltük, rájöttünk, hogy nem történik semmi; se hirtelen hang, se hirtelen mozdulat. Van hogy csak nézelődik, és egyszercsak rázendít. Persze jó barátom a Gugli, ahol már már meggyőzött egy-két írás, hogy ha valamijük fáj, akkor sikítva sírnak. Persze találtam még néhány rémisztgetést is, de azokat igyekeztem kiverni a fejemből.

Ennyi azonban elég volt ahhoz, hogy január 2-ra az ismerős gyermekorvos professzorunkhoz becsekkoljunk a Heim Pál Kórházba. Ha már oda mentünk, jókora listával érkeztünk, és minden olyan (számomra aggályos) dologra rákérdeztem, amiben nem értettem egyet a házi gyerekorvosunkkal, illetve amit meg sem kérdeztem tőle, mert tudtam, hogy nem elégszem majd meg a válaszával.

Szabó Professzor Úr mintegy bő másfél órán át vizsgálta a gyerekeket és válaszolta meg a záporozó kérdéseinket.

Hála Istennek, a sikító sírás mögött nem áll fizikai fájdalom :)

Sőt, tetőtől talpig tökéletesen egészségesek mindketten.

Mondta, hogy ugyebár a lelki „traumát”, amit esetleg az okozhatott, hogy születése után 24 órán át nem találkoztunk, míg Jónás a PIC-en volt, nem zárhatjuk ki, mint sikítozás-indikátort, de nem is tudhatjuk biztosan, hogy az akkor és ott törést okozott neki. 

Zárójelben jegyzem meg, hogy nekem annál nagyobbat okozott az a 24 óra távollét, mert be kell lássam, ha csak eszembe jut elsírom magam. Persze igyekszem ezt nem kivetíteni rá.

Az is lehet, hogy egyszerűen csak szárnypróbálgatások ezek Jónás részéről… ami azt illeti, kipróbáltuk, hogy ilyenkor nem kaptuk fel azonnal, hogy megnyugtassuk, csak odamentünk, megfogtuk a kezét, simiztük, beszéltünk neki. 2 nap után be kellett lássam, hogy ez működik.

Mai napig vannak ilyen összerezzenések, de ha abban a pillanatban megfogom a két kezét (amibe ő úgy belekapaszkodik, hogy mindannyiunk minden keze-ujja kékül), akkor rá se kezd a sikító sírásra, hanem megnyugszik.

Persze azóta Tóbiás is eltanulta ezt az összerezzenős-megijedős mutatványt és így már felváltva csinálják. Pedig főszabályként ügyelünk rá, hogy mindketten ugyanannyi időt töltsenek velünk tartalmasan. Ne érezze egyikük sem, hogy a másik többet kap bármelyikünkből is (ez nekem nagyon fontos). Úgyhogy nem hiszem, hogy néhány hetesen kilogikázta, hogy így kell sírni ahhoz, hogy ölben lehessen :)