Dévény

A németországi tartózkodáson kívül hetente járunk Dévényre, 60-60 percet.

Én nagyon látom a javulást – ha lehet így fogalmazni. Azok a mozdulatok, amik helytelennek lettek minősítve náluk, 99%-ban eltűntek már, sokkal jobb technikával mozognak, fordulnak, tartják magukat.

Mikor Dévényen vagyunk, mindig pluszban hálát adok azért, hogy ilyen nagyon szerencsések vagyunk. Itt van nekünk ez a két kis tökéletes fiúcska – egészségesek, kiegyensúlyozottak, okosak, ügyesek, szépségesek (na, itt megint kissé elfogult voltam). A Dévény tornára is tulajdonképp „hobbi-tornázni” járunk. Gyakran látom, mikor szülők hozzák tornára az oxigénhiányos, vagy nagyon koraszülött, komoly betegségekkel küzdő gyerekeiket. A szívem kifacsarodik ahogy látom, hogy ezek a kis harcos gyerkőcök milyen hihetetlen erővel igyekeznek azért, hogy 2 évesen sikerüljön mászniuk, vagy bármi (normál esetben) természetesnek tűnő mozdulatsort végrehajtaniuk.

Mindig megállapítom, hogy mennyire alkalmatlan lennék beteg babát/babákat nevelni. Tudom, ez rémesen hangzik, és nem is arról van szó, hogy nem szeretném ugyanúgy, csak ezekben a szülőkben mindig látok valami olyan hihetetlen erőt, tartást, ami azt hiszem, belőlem hiányzik. Talán túl nagy lenne a fájdalmam és félek, kivetíteném a gyerekekre is... nem tudom, és remélem, sosem kell megismernem ezt az érzést... de nagyon becsülöm, tisztelem ezeket a szülőket azért ahogyan teszik a dolgukat és reményt adnak a gyerekeiknek! Tényleg megható látni, mikor végre sikerül ezeknek a kis csöppöknek egy újabb akadályt megugrani és látszik a boldogságuk :)