Nem vártunk, a következő ciklusban visszamentünk a két
picinkért, akikben az utolsó reményünk volt.
Ez részben orvosi javaslatra történt, hiszen semmi
hormont nem kaptam, így azt mondták, tulajdonképp az egész annyiban érinti a
testemet, mintha spontán sikerülne bebabásodni.
Nagyon szépen felébredtek, osztódtak is, nagyon
reménykedtünk, aztán kiderült, hogy sajnos nem sikerült...
Azt hiszem az egyik legrémesebb érzés volt a Lányok
elvesztése óta... azt éreztem, hogy nincs tovább. Már ez is fizetős volt, és
egyébként is megbeszéltük Lacival, hogy nincs több hormonkezelés, mert a fiúkat
fel kell nevelni, és 8 lombik, plusz 2 leállított stimuláció után nem kísértjük
tovább a sorsot.
Ezt anno, reményekkel teli, nagyon nagyon könnyű volt
megbeszélni... de ott, abban a helyzetben a legselejtesebb embernek éreztem
magam a földön.
Minden percben boldog voltam és hálás amiért a fiúk
vannak nekünk, ugyanakkor folyton azon járt az agyam, hogy nem lehet több ilyen
kis csodánk, mint ők. Egy nő voltam, akinek a legnagyobb kincs az anyaság, a
gyerekei, a család, és képtelen voltam újra belevágni, mert elfogytak az
alternatívák. Volt két nap, mikor a szívemet tépték-ráncigálták ki a helyéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése