2014. augusztus 19., kedd

A második fagyasztott beültetés


Nem vártunk, a következő ciklusban visszamentünk a két picinkért, akikben az utolsó reményünk volt.
Ez részben orvosi javaslatra történt, hiszen semmi hormont nem kaptam, így azt mondták, tulajdonképp az egész annyiban érinti a testemet, mintha spontán sikerülne bebabásodni.
Nagyon szépen felébredtek, osztódtak is, nagyon reménykedtünk, aztán kiderült, hogy sajnos nem sikerült...

Azt hiszem az egyik legrémesebb érzés volt a Lányok elvesztése óta... azt éreztem, hogy nincs tovább. Már ez is fizetős volt, és egyébként is megbeszéltük Lacival, hogy nincs több hormonkezelés, mert a fiúkat fel kell nevelni, és 8 lombik, plusz 2 leállított stimuláció után nem kísértjük tovább a sorsot.
Ezt anno, reményekkel teli, nagyon nagyon könnyű volt megbeszélni... de ott, abban a helyzetben a legselejtesebb embernek éreztem magam a földön.
Minden percben boldog voltam és hálás amiért a fiúk vannak nekünk, ugyanakkor folyton azon járt az agyam, hogy nem lehet több ilyen kis csodánk, mint ők. Egy nő voltam, akinek a legnagyobb kincs az anyaság, a gyerekei, a család, és képtelen voltam újra belevágni, mert elfogytak az alternatívák. Volt két nap, mikor a szívemet tépték-ráncigálták ki a helyéről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése