Pszichológusnak írtam 4.

Érdekesen alakulunk mostanában.
Vannak időszakok, mikor akár 2-3 nap is eltelik úgy, hogy nem sírunk, és minden olyan normálishoz kezd közelíteni. Aztán egyszercsak minden előjel nélkül ránk tör a mély pont ismét, és 2-3 nap sírás, nyomott hangulat jön megint. Furcsa ezt így leírni, mert mindösszesen 19 nap telt el a szülés óta, mégis örökkévalóságnak tűnik, mintha évek óta cipelnénk magunkkal ezt a fájdalmat!
Olyan álmaink vannak, hogy néha elgondolkozom, normálisak vagyunk-e még.
Majdnem minden nap a babákkal álmodunk mindketten. Mikor a Picúrokkal kapcsolatosan telik az éjszakánk, olyankor mindketten csupa vizesen ébredünk reggel! Egész éjjel szakad rólunk a víz. Mikor kivételesen nem velük álmodunk, olyankor nem!
Laci ilyeneket álmodott mostanában:
A szülőszobán voltunk, és 3 „csomag” volt odakészítve, hogy hozhatjuk el őket a kórházból. Barack színű nagyon minőségi, drága textil pólyák voltak, és ő lábtól látta őket! Tudta hogy a babáink azok, de az arcukat nem látta. És mikor akartuk elhozni őket, akkor mondták, hogy mégsem lehet, úgyhogy hagyjuk ott őket, és menjünk!

Volt hogy azt álmodta, hogy megvettük a nagyobb autót – ami kellett volna, mert az enyémbe nem fért volna be a három babaülés – és pakoltunk a csomagtartóba, hogy utazunk a Picikkel valahova. És tudtuk, hogy ott ülnek a hátsó üléseken egymás mellett, de mikor előre mentünk, hogy beüljünk, akkor benéztünk a kocsiba, és se babaülés nem volt az autóban, se a gyerekek. Üres volt! De míg pakoltunk, addig tudtuk hogy ott ülnek már bekötve a gyerekülésekben.

Vagy elutaztunk nyaralni, ott voltak a gyerekei (a már meglévő kettő lánya) és rám nézett, és látta az arcomon, hogy olyan hiányérzet van bennem, hogy valaki(k) hiányzik(hiányoznak). És leültünk egy padra, és odaült mellénk egy kb 4-5 éves kisfiú, aki egy kis eleven rosszcsont kópé volt, és huncutul mosolygott ránk. És mikor ránéztünk, akkor értettük meg, hogy ő a mi kisfiunk, és ő úgy nézett ránk, hogy na végre, hogy rájöttünk, hogy ő hozzánk tartozik. És elmúlt az arcomról a hiány!

Én olyanokat álmodok, hogy pl. tudom, hogy melyik kis rugdalózóban vannak a lányok, és itthon vagyunk. Én láttam az arcukat is! Kis jókedvűen, virgoncan kapálóztak, mosolyogtak, jól voltak, teljesen egészségesek! És míg nézem őket, azt figyelem, hogy még meddig mozognak, mert tudat alatt tudom álmomban is, hogy nem így történt. És olyan sorrendben hagyták abba a mozgást, amilyen sorrendben megszülettek...
Valahogy minden álmunkban benne vannak, és benne van az is, hogy terhes voltam, és a mi három kis Picikénk is jelen van, és az is, hogy nem jól alakult a terhesség és elveszítettük őket! Mindketten pontosan tudjuk/ meg is álmodjuk, hogy mi történt.
Tényleg ijesztő néha belegondolni is. Nem tudom, hogy ilyenkor ez a feldolgozás része, és az agyunk pörög és dolgozik még álmunkban is, hogy valahogyan el tudjuk fogadni a történteket? Amikor másról álmodunk, olyankor is benne van valami tanács, vagy utalás a terhességről, illetve a koraszülésről. Rendszeresen álmodunk a nőgyógyászommal mindketten!!!
Közben a napjaink egyre nagyobb részét veszi át, hogy készülünk egy következő terhességre, és várjuk hogy elkezdhessük végre. Egyre jobban vágyom a kontrollokra, és az újabb kivizsgálásokra, hogy végre elkezdhessük a lombikot ismét, és kapjuk már meg a receptjeinket, és kezdhessük az injekciózást. Mert akkor már ténylegesen lépdelnénk a siker felé ismét!
Ez olyan furcsa, hogy az ember a lombik előtt/alatt teljesen injekció függővé válik! Egyszerűen hiányzik a napi többszöri szurkálás. Már kész terveink vannak arról, hogy hogyan tudjuk lerövidíteni a várakozási időt!

A sors ismét nagyon érdekeset tett velünk!
Éppen 14 nappal a szülés után egyszercsak megindult a tejem. De nem ám csak amolyan átlagosan! Annyi van, hogy a három babának is sok lett volna! Pedig szedtem rá gyógyszert 10 napig, hogy ne is induljon be, és nem tettem semmit, amivel segíteném a beindulását! Teljesen azt hittem, hogy megúsztam a dolgot, és nem lesz ezzel gond! Ehhez képest már 5. napja mást sem csinálok, csak alig iszom, zsálya teát szoktam napi 3 csészével, mert az állítólag tejapasztó hatású, illetve 5 napja éjjel-nappal borogatom, hogy végre elmúljon. De csak folyik, folyik és folyik! Anélkül, hogy bármit tennék. Hanyatt fekszem, és ha leveszem a törölközőt, akkor csak azt látjuk, hogy elindul magától.
Olyan rettentően furcsa, hogy még ez is jelentkezett... babák sehol, nincs kinek adni ezt a hihetetlen sok tejet, és nem akar múlni egyáltalán. Lelkileg is olyan pocsékul érintett, hogy ez is beindult nálam, de minek? Miért kell ezzel is küzdeni???

Laci szét akarja szedni a kiságyakat...legalábbis a 3-ból 2-t. Olyan furcsán érint ez is! Bennem van, hogy mi van, ha pl két babánk lesz legközelebb? Akkor nem kell szétszedni 2 ágyat, csak 1-et! Olyan nehezen fogadom el, hogy nem 3 babaágy fog ott állni, csak egy!
Várom a következő lombikot, hogy ismét babát várjunk, és közben nem tudok egy gyerkőcben gondolkodni...valahogy elképzelhetetlen hogy egyszerre egy babánk lesz majd. Valahogy annyira ikres anyukának érzem magam. Lehet hogy ennyire belém ivódott közel 6 hónap alatt, hogy nekünk ikreink lesznek? De akkor is azt érzem, hogy nem egy Picúr érkezik majd hozzánk, hanem kettő! Pedig a nőgyógyászom megmondta, hogy egyszerre csak egyet kéne csinálni! De még mindig bennem van a "félelem", hogy ha csak egyet ültetnek be, akkor biztosan megtapad-e? Egyszerűen azt érzem, hogy nem bírok ki több kudarcot, sikertelenséget! Nem bírom ki, ha nem sikerül legközelebb! Nem hiszem el, hogy ennyit kellene várnunk a babáinkra! Nem akarom elhinni, hogy ennyire sokat kell tanulnunk az élettől...ilyen rosszul csináltunk eddig valamit, hogy most jól megleckéztet az élet? Félek a sikertelenségtől, a kudarctól, a bánattól... és attól, hogy még többet kell várakoznunk.
Most várjuk a mi időnket, hogy végre eljöjjön a mi pillanatunk és boldogok lehessünk a gyerekeinkkel együtt!
Részben azért nem írtam az elmúlt héten, mert több „jó” pillanatunk volt, és nem akartam direkt kiborítani magamat azzal, hogy írni kezdek! (bár most nem tört rám a zokogás, hogy ezt megírtam). Azt éreztem, hogy nem jön úgy belőlem a mondanivaló ezzel kapcsolatban, mint eddig. De tegnap óta annyira le akartam ülni megírni ezeket!

2010. 04. 17.