...a kórházban nem tudtam sírni. Én vigasztaltam mindenkit, tartottam a lelket mindenkiben és úgy beszéltem erről az egészről, mintha egy süti receptjéről beszélnék. Aki bent volt nálam, rémülten távozott, mert nem tudták eldönteni, hogy megőrültem, vagy mi van velem...
Én nagyon reménykedtem benne, hogy ez nem marad így, mert nem akartam hogy az történjen, mint mikor apu meghalt! Azt éreztem, hogy fel kell szakadnia ennek, mert addig biztosan nem fogok tudni tovább lépni és a jövőre gondolni. Aztán mikor haza engedtek a kórházból, anyut kitettük a Déli Pályaudvarnál, és én 3 méter múlva zokogtam. Azóta hullámokban tör rám a sírás. Mikor haza értünk, azonnal leírtam a történetet a babanetes fórumba, ahol a meddőségi központos lányokkal levelezek... nagyon megdöbbentek, mindenki írt nekünk, és nagyon nagyon sokat jelentett, hogy „mellettünk” vannak. Valahogy természetes volt, hogy nekik le kell írnom, mert végig aggódtak értünk, és együtt csináltuk végig mindenki lombikját, örömét, bánatát... Nekik is úgy írtam le, mint azóta már többeknek, mintha nem is velem történt volna. Ez azért ijesztő.
Aztán rájöttem, hogy mi az ami gondot okoz nekem... amint hangosan ki kell mondanom, vagy le kell írnom, vagy akármilyen formában szembesülnöm kell azzal a mondattal, hogy a Babáink meghaltak, nincsenek, el kellett búcsúznunk Tőlük, azonnal kiborulok. Egyszerűen nem tudom hangosan kimondani! Nem beszélek a nagymamámmal, keresztanyámékkal, senkivel a családból, mert nem tudok. Talán mert ők is érintettek a fájdalomban, vagy nem tudom miért, de nem tudok velük kommunikálni. Nem vagyok képes tovább vigasztalni másokat, tartani bennük a lelket, vagy erősnek látszani előttük...pedig nem is várják el!
Anyu is teljesen padlón van... nyilván a Picúrkáink miatt is és miattunk is... meg mert nem tud segíteni! Azt mondta a kórházban, mikor bent volt egyik alkalommal, hogy amikor apu meghalt, őt én rángattam ki a gödör aljáról...senkinek nem sikerült volna, csak én tudtam... és most úgy szeretne ő is segíteni, de nem tud. És én azt mondtam neki, hogy nem tud segíteni...még én sem tudom mi lenne a segítség egyáltalán, vagy van-e bármi ami segít azon, ha az ember elveszíti három kislányát 23 hetes terhesen...
Nem vagyunk babonásak, de valahogy nem kürtöltük szét a világban, hogy mi a helyzet. Még a 12. hét után sem. Tipikusan a 21. héten tettem fel az iwiwre egy fotót, amin látszik, hogy babákat várunk, és az volt a címe, hogy „mi öten ☺”. Persze erre mindenki beindult, gratuláció hegyek indultak, stb... Mikor haza jöttünk pénteken, hatalmas zokogás közepette leszedtem a képet, és helyette egy fekete-szürke semmit tettem fel, hogy „...sajnos már csak ketten”. Azt hittem megszakad a szívem amikor megnyomtam a törlés gombot... minden idegszálam tiltakozott ellene, de nem hagyhattam fent,mert nem volt igaz!!! Valamint az ismerősöknek, akik tudtak a babákról, viszont nem szeretnénk velük erről beszélgetni, küldtünk egy kör e-mailt, amiben tényszerűen közöljük, hogy mi történt, és kihangsúlyozzuk, hogy a továbbiakban nem szeretnénk részletekbe bocsátkozni. Mikor ezt megírtam, Lacinak fel akartam olvasni, hogy szerinte ez így milyen, de képtelen voltam kimondani hogy mi történt, így azt mondtam neki, hogy jöjjön oda, és olvassa el. És ez azóta is így van, hogy amint a tényekhez érek, egyszerűen megáll a mondat. Persze volt néhány „tapintatos” ember, aki ennek ellenére azonnal kíváncsi lett és ráugrott a de mi történt témára... még olyan is akadt, aki azonnal visszaírta, hogy ha lesz temetés, szóljunk, mert el akar jönni. Nem is értem ezeket az embereket... meg hogy mit gondolnak? Szívem szerint kitekertem volna a nyakukat amikor olvastam ezeket a válaszokat. A telefont már fel sem veszem nekik, mert nem vagyok rá kíváncsi... de néha elgondolkozom, hogy mi látjuk ennyire rosszul a világot, vagy tényleg ők nem normálisak? Úgyhogy azt hiszem nem csak a közeli családtagokkal, hanem a távoli barátokkal sem tudok mit kezdeni!
2010-04-06
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése