2010. július 22., csütörtök

Pszichológusnak írtam 2.

Tegnap, ahogyan leírtam a történteket, persze sok sok sírás közepette, úgy elfogyott bennem minden. Olyan volt, mintha egy teli edényből kiürült volna minden, és csak üresen állna ott, és nem lehet már mit hozzáfűzni. Este viszont már nem ezt éreztem.
Eddig idegesített a tv, rádió és minden ilyen jellegű kívülről jövő dolog. Talán azért, mert csak üres tekintettel bámultam, de úgy közömbösített, betompította a gondolataimat, és nem akartam hogy ne tudjak gondolni a Picikre és arra ami történt. Amíg néztem a híradót, vagy csak ment a tv este itthon, olyankor olyan kívülálló voltam és egyáltalán nem borultam ki, csak vegetáltam. Tegnap óta már erre sem jó a tv! Már ha nézem, és éppen – kivételesen – nem egy olyan hír vagy riport megy, amiben ikreket mutatnak, vagy beteg gyerekekről beszélnek, esetleg életveszélyben lévőkről, vagy éppen nemrég született kislányról, akit éppen Zoénak hívnak,…stb, már akkor sem tudok közömbös maradni. Már akkor is kiborulok, és csak azt érzem, hogy fáj és üres…
A napjaim azzal telnek 8. napja, hogy vagyok, fekszem (mert muszáj), néha megnézem a maileket – bár nem érdekelnek - , és csak nézek előre… Laci szerint üres tekintettel valahová. Sokszor nem is gondolok semmire , de egyik pillanatról a másikra változom. A semmiből hirtelen kitör a zokogás, és hol percekig, hol órákig nem marad abba, aztán egy másodperc alatt újra közömbös leszek és bambulok tovább.
Gondolkodtam rajta tegnap (legalábbis megpróbáltam), hogy lenne-e valami ami leköt annyira, hogy legalább percekig oda tudjak figyelni rá… rajzolás, olvasás, zene, …bármi. De még a gondolat is taszít, hogy bármelyikre gondoljak.
A rajz egy érdekes dolog… míg minden rendben volt – legalábbis úgy tűnt - , addig volt bennem egy kép. Gondoltam is, hogy majd Laci haza jön és előkerestetem vele a rajz cuccaimat és a vázlat füzetet, hogy lerajzoljam, mert hetek óta bennem motoszkált ugyanaz a kép. Most rá gondolok és nem akarom látni inkább…olyan távolinak tűnik…és szinte képtelen vagyok visszaidézni, pedig közben minden részletére emlékszem. Fekete-fehér volt, és az apukám volt rajta a három kicsi lányunkkal együtt. És fény volt körülöttük., és tudtam, hogy majd apu leküldi hozzánk őket amikor itt az ideje és megszületnek nyár elején, és utána a mi életünkbe hoznak fényt és örömöt… most egy nagy fekete semmit rajzolnék…vagy azt sem.
Tegnap felhívtam a meddőségi központot is, mert a terhesség bármilyen kimenetele kapcsán lejelentési kötelezettségünk van, így szóltam, hogy mi történt, és megkérdeztem, hogy ilyenkor hogyan tovább? Nyilván nem most, de már nem is emlékszem, hogy hogyan kezdődtek a dolgok tavaly… és tényleg nem emlékszem, csak arra, hogy folyton csak vártunk, csak vártunk valamire (amit nagyon nagyon nehezen viseltem), egészen addig míg terhes nem lettem. Onnantól persze ugyanúgy megvolt a várakozás, de az már jó értelemben… mindig volt egy ultrahang, vagy egy jelentősebb terhességi hét betöltése, amit vártunk, és utána mindig követte valami újabb, következő lépés…de éppen erről szól ez a 9 hónap. Vártuk nagyon a babáinkat, de soha egy percig sem siettettük őket, mert tudtuk, hogy nálunk minden pocakban töltött nap ajándék, és az a cél, hogy minél tovább bent legyenek és nagyra nőljenek, egészségesen fejlődjenek.
Tekintve, hogy a veszélyeztetett terhesség az első pillanattól ágyba kényszerített, még nagyon az elején, mikor igazán parányik voltak a lányok, akkor elmentünk Lacival szétnézni, hogy milyen gyerkőc holmikra lesz szükség, és melyikünknek mi tetszik, mi lenne praktikus, … kipróbáltuk, hogy a 3as ikerkocsi belefér-e az autónkba, illetve a 3 gyerekülés, stb… Aztán persze nem vettünk semmit, de tudtuk, hogy majd mi lesz az amiért visszamegyünk, ahogy közeledik az idő. A kórházba fektetésemet kb a 25. héttől tervezték, így ezt 2 héttel előztük meg, emiatt viszont már megvettünk ezt-azt… konkrétan a babaszoba: ágyak, pelenkázó, szekrény,stb már készen várták, hogy a Picik beköltözzenek. Minden nap a szobájukban hallgattam velük Mozartot, babazenét, olvastunk nekik mesét, hintáztunk a szopizós székben…azt nagyon szerették…
Most hogy ez történt, Lacinak azt mondtam, hogy eszébe ne jusson eltüntetni mindent mire haza jövök, max. csukja be az ajtót! Még a kórházban voltam, mikor mesélte, hogy kitett egy papírt az ajtóra, hogy “Átmenetileg zárva”, és becsukta az ajtót, de mindig elsírta magát, így kinyitotta, aztán csak behajtotta, …azóta tárva-nyitva van, és naponta benézünk rajta…van hogy be is lépek és leülök egy-két percre, de talán még nem hiszem el, hogy nem jönnek haza a Picikéink a szobájukba. A fél lakás üressé vált attól, hogy a hűtőről lekerült az a sok ultrahang kép… majd ha lesz erőm, rendbe teszem őket, és berakom a kis dobozukba, amiben a pozitív tesztet, meg a kórházi karszalagot tartom… mikor ránézek a képekre és látom a fejlődésüket és hogy milyen gyönyörűek, annyira hihetetlen hogy már nincsenek.
Mikor a kórházban elfolyt a magzatvíz (még csak egy burokból), máris sokkal puhább és kisebb lett a hasam. Akkor már sírtam miatta, hogy elvették a pocakomat és vele elveszik a babáinkat is…azóta persze ez csak fokozódott. A pocakomnak semmi nyoma… egy idegen, fölösleges rossz rajtam, amit kifejezetten utálok. Nem olyan mint régen volt, nem olyan mint az elmúlt hónapokban volt…olyan mintha nem is hozzám tartozna. Rossz megérinteni, mert a kezemmel amit érzek olyankor, az idegen, és rossz a hasamnak is megélni ha hozzáér bármi, mert az sem az én hasam érzése. Ami teljesen normális egy szülés után, és tudom, hogy egyáltalán nem is érdekelne, hogy milyen, ha itt lenne a boldog eredmény, a három babánk. A fantom mozgások, amik meg benne vannak a mai napig – bár hála Istennek ritkulnak -, az valami borzasztó.
Mindig tudtam, hogy mikor, melyik babánk hol van, hogy fekszik. Minden rugdosásnál éreztem, hogy ez melyikük… és azóta hogy nincsenek, maradtak olykor a rugdosások, illetve az a kis feszítő kemény érzés, mikor megfordultak és addig éppen kidugták a feneküket a hasfalamhoz… ennél a mozgás érzésnél talán csak az volt borzasztóbb, mikor elfolyt a víz, és Noa mozgott…és aktív volt nagyon és folyamatosan kalimpált, és éreztem hogy még él, de mindig ott volt bennem hogy vajon meddig. Azt éreztem míg a szülőszobán feküdtem és vártunk hogy valamerre eldőljön a sorsunk, hogy úgy rugdosnak mindhárman, hogy: “anyu! Segíts légyszi!!!most mi van? Miért nincs vize Noának? Anyu!!! Csinálj valamit!!!” …és én nem tudtam semmit tenni… csak simogattam a hasam és azt mondtam nekik, hogy sajnos nem tudok segíteni...nem tudok mit tenni...most is a szívem szakad meg miatta!
Tegnap a nagy vegetálás kellős közepette meg akartam simogatni a hasam, mint annyiszor minden nap az elmúlt 23 héten, de nem volt mit megsimogatni, és egy pillanatra nem is értettem, hogy mi van… olyan fájdalmas folyamatosan szembesülni vele, naponta ezerszer is,, hogy semmi sem ugyanaz már.
És visszahallom, hogyan sírok Lacinak a 4D után, hogy nekem nem másik gyerek kell, hanem ez a három kis tündér! És akkor még bíztunk, reménykedtünk, mert semmi jele nem volt annak, hogy ekkora baj lesz.
Azon töprengek néha, hogy lesz-e valaha olyan amikor készen leszek egy új babára, az ő rugdosására, arra, hogy vele legyen teljes az életünk, vagy mindig csak Zoé, Noa, Kim lesz az akiket vissza szeretnék kapni? Ugyanakkor alig várom, hogy teljenek a hónapok, és újra készen álljon a testem arra, hogy babánk lehessen.
Az idő ehhez képes olyan lassan telik, mintha megállt volna… minden nap milliószor rábambulok az órára és megállapítom, hogy az az örökkévalóság, amit eltelni éreztem, csupán egy-két perc volt. Az idő szinte megállt és idegesítően nem akarnak egymás után sietni a napok, hetek, hónapok. Tegnap volt egy hete, hogy elvesztettük őket! És olyan mintha ezer éve vették volna el tőlünk őket, néha meg mintha csak pár órája történt volna.
A műtét után megkérdeztem a szülésznőt, hogy éltek-e, mozogtak-e amikor kibújtak… azt mondta, hogy nem. Ennek “örültünk”, ugyanakkor én tudtam, hogy közvetlenül azelőtt hogy kibújtak volna, még mocorogtak a pocakomban mindannyian… ezek a testi emlékek annyira fájdalmasak és elengedhetetlenek számomra…
Milliószor eszembe jut, hogy kb a 16-17. héttől, mikor már Laci is érezte hogy mocorognak, mindig azt játszotta velük, hogy bekopogott az ujjával nekik, és ők visszakopogtak neki… meg hogy hányszor mondtam neki, hogy milyen jó lesz mikor majd jön haza a munkából, és a három kis gyönyörűségünk ott áll az ablakban, fogom őket, hogy le ne essenek a párkányról, és teljes izgalommal várják, hogy az apukájuk belépjen a lakásba és megölelje őket! A terhesség alatt végig előttem voltak ilyen konkrét képek, és azóta is itt vannak, csak az a különbség, hogy már nem lesz így soha…
Múlt kedd óta Laci egyszer mesélte, hogy azt álmodta, hogy jön haza, és szalad felé a gyerekünk (talán fiú), még nem volt nagy…épphogy tudott tipegve szaladni, de nagyon mosolygott és szaladt Laci felé!
Ehhez képest én az első napokban nem álmodtam semmit, tulajdonképpen nem is aludtam 6 napig. Aztán ahogy haza jöttünk, úgy az első két éjszaka azt álmodtam, hogy 5 műtétet végeztek el rajtam, és utána állt az orvos az ágy szélénél, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, megmentették a méhemet, rendbe fogok jönni, és utána kezdhetjük egy új terhességgel. Gondolom az 5 műtét a 3 baba és a 2 lepény lehetett az agyamban, vagy a 3 baba+a méhem megmentése+a vérveszteség. Nem tudom. Azóta viszont nem álmodok semmit.
Sokat gondolok rá, hogy milyen jó lenne átaludni napokat, heteket, vagy akármennyi időt, de az az igazság, hogy éjjel sem tudok igazán aludni, nemhogy napokon át. Ahogyan a lombikot elkezdtük, kialakult egy rendszer, amit az injekciók diktáltak, és azóta nem szabadulok tőle. Szurik már jóideje nem voltak, de az alvás csak rosszabb lett, mert ahogy egyre nehezebb volt mozogni, úgy egyre kényelmetlenebb lett az alvás, és nyilván az egész napos fekvés sem segített sokat, hogy éjjelente aludni tudjak. Most a kórházban töltött idő is csak rontott a helyzeten, hiszen 2 napot úgy töltöttem a szülőszobán, hogy minden görcsnél kérdeztem Lacit, hogy hány óra, és hány perces volt a fájás… mivel 8 ill 15 percenként követték egymást, így nem sok pihi volt köztük…na nem mintha tudtam volna pihenni. Éreztem a kimerültséget, de folyamatosan a Picikéinkkel voltam agyban, lélekben (és akkor még egy testben is). Aztán jöttek a napok, mikor 2 óránként tették fel az új infúziót, 40 percenként a vért, reggel napi hatszor hozták az antibiotikum injekciókat, illetve hajnalban 2szer, napközben egyszer jöttek, hogy vegyenek vért… folyamatosan fent voltam, és mindig valamire vártam.. …most hogy így írom, ez a várakozás elég visszatérő elem…pedig mennyire nagyon utálom!!! Mindigis utáltam várni. Ehhez képest most is csak várok. Hol arra hogy újra babánk/babáink lehessen/ek, hol nem is tudom mire… ha nem lennék annyira racionális amennyire vagyok, azt mondanám, hogy arra várok, hogy felébredjek így egy hét után, és megnyugodva tapasztaljam, hogy egy szörnyűséges rémálom volt az egész és egyébként minden rendben van.

2010 04. 07.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése