Tegnap „jó” napom volt az eddigiekhez képest. Nem is írtam semmit, mert nem éreztem, hogy most jó lenne. Nem sírtam, egész nap telefonálgattam, e-maileztem,... és nem a mély szomorúsággal keltem fel és nem is az uralkodott rajtam egész nap. Többször bementem a babaszobába, persze csak néhány percre, de nem borultam ki.
Aztán haza jött Laci, és elkezdett noszogatni, hogy igazán kimehetnék kicsit a kertbe a friss levegőre, de minden idegszálam tiltakozott ellene. Eszem ágában nem volt emberek közé menni, vagy a lehetőséget megadni annak, hogy valaki kérdezzen, vagy csak lássam ahogyan észreveszi, hogy nincs már hasam,... Addig addig noszogatott, míg kidugtam az orromat. Persze minden szomszéd itthon volt, hallottam, hogy mindenki kint van, még tart a tavaszi szünet, így a gyerekeik is kint játszottak. Míg kimentem, addig gyorsan felhívtam anyut, hogy telefonon beszéljek vele, hátha azzal megúszom a szomszédok kérdéseit, köszönéseit, nézését, szánakozását, ...
Na nem pont így lett. Átköszönt a kerítésen az egyik szomszédunk (akinek iker lányai vannak), hogy na, milyen rég látott minket, és mi újság a lányokkal, nem múlt héten voltunk 4D-s ultrahangon? Mekkorák, milyenek,...stb. Laci állt mellettem, és nem válaszolt, csak bólogatott neki, hogy ne kérdezzen semmit, majd közölte, hogy most már bemehetek. Persze addigra már sírtam kint és semmi nem érdekelt. Teljesen értetlenül néztem rá, hogy miért? Azt hiszi, hogy ha nem hallom, hogy mit válaszol, akkor nem tudom majd, hogy mi történt? Azt hiszi, hogy én lemaradtam az elmúlt másfél hétről és nem tudom hogy már nincsenek a babáink a hasamban? Attól hogy nem hallom, még tudom hogy mit mond a szomszédnak... még ültem kint és sírtam pár percig, aztán bejöttem a házba.
Amikor később bejött utánam, akkor kérdeztem, hogy ha már rákérdeztek, akkor mi értelme van nem válaszolni? Túleshettünk volna az egészen, kérdez, válaszolunk, és ezzel le van tudva. Egy emberrel kevesebb akivel még szembe kell nézni – na nem mintha érdekelne hogy ki mit gondol, csak utálom az összes ilyenkor számításba jövő reakciót. Laci mondta, hogy nem akarta előttem mondani, hogy ne zaklasson fel a részletekkel és ne kelljen újra hallanom, hogy mi történt. Mire nem túl kedvesen odavágtam neki, hogy attól, mert nem hallom, még tudom mi történt, és már bocsánat, de kettőnk közül én voltam ott minden pillanatban, nekem kellett végigcsinálni, ő szerencsére nem kellett végignézze, és kimehetett a szobából míg tartott ez a borzalom. Bár én is kimehettem volna... úgyhogy ne mondja, hogy nem akar szembesíteni a részletekkel, mert sokkal több részlet él bennem minden nap minden pillanatában mint azt ő el tudja képzelni. Ettől nagyon magamba fordultam. Nem érdekelt már utána semmi, csak beállt a korábban megszokott állapot, mikor csak vagyok és bambán nézek ki a fejemből, minden mindegy és bár nem is lennék már aznapra...
Persze ez nem esett jól neki, mert úgy érezte, hogy őt hibáztatom, és ha nem küld ki a levegőre, akkor ez nem történik meg. Igazából nem őt hibáztatom, és tudom, hogy egyszer úgyis szembe kell néznem másokkal, a kérdő tekintetekkel, de talán nem most. Azokat az e-maileket is azért küldtük szét az ismerőseink, barátaink, családtagjaink közt, amiben 2 mondatban közöltük, hogy mi történt és nem akarunk róla beszélgetni senkivel, mert talán azt reméltem tőle, hogy utána nem kell ilyen formában szembenéznem ezzel. Az e-mailből tudják mi történt, felfogták a változást, és tekintve, hogy nem kommunikálok velük és szerintem még jónéhány hétig nem is fogok, így mire legközelebb a közelükbe sodor az élet, talán már nem lesz téma. Már nem fognak kérdően, szánakozóan nézni, nem akarnak részleteket, mert tudomásul vették már és kész. Erre kimegyek a kertbe a tavaszi szünet utolsó napján, és élő céltáblának kiállítom magam?
Folyton össze-vissza álmodok mindenfélét... pl hogy adnak egy ampullát az orvosnál, hogy ezt be kell adni, néznek vért előtte és majd utána egy héttel, és abból majd látjuk, hogy megtapadtak-e a babák, és terhes vagyok-e újra.
Vagy hogy orvoshoz kell mennem, és értetlenül indulok el, mert az rémlik, hogy még terhesen kaptam az időpontot, és amiatt kell mennem vizsgálatra, de közben tudom, hogy már nem vagyok terhes és nem értem miért megyek nőgyógyászhoz, ha majd csak 3 hét múlva lesz a kontroll - mint ahogyan ez most van a valóságban.
Szerda éjjel amiatt nem tudtam aludni, hogy március 29 hétfő este 19:00 órai eseményektől kezdődően elkezdtek pörögni az agyamban a történtek, ahogyan elfolyt a magzatvíz és utána pörögtek az események, folyosó, lift, szülőszoba, vizsgáló, ultrahang, megint vizsgáló, ismét szülőszoba kedd estig...végigpörgött minden. Nagyon sírtam, és mikor a végéhez értem, már vártam, hogy majd megnyugszom, de ekkor kezdődött elölről az egész... nem emlékszem hányszor pörgött végig az egész, de végül nagy nehezen elaludtam. Ezután álmodtam azt, hogy az ampullát be kell adni, és akkor újra terhes leszek.
Mindeközben aggódok amiatt, hogy majd ha újra ott tartunk, és kezdünk egy következő lombikot, akkor „csak” egy babát kaphatunk vissza. És hogy nem véletlenül minimum 2-t szoktak visszaültetni, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy megtapad. És mi van ha nem tapad meg az az egy?
Közben fogalmam sincs az egyes terhességről, el sem tudom képzelni milyen, ha nem több baba van a hasamban. Ismerős körben van akinek épp most sikerült egy lombik és 2 babájuk lesz...olyan furcsa érzés, hogy ikreik lesznek, én meg várok hogy egyáltalán ismét megpróbálhassuk, és mindenkinek az a célja, hogy ne legyen egyszerre több babánk.
A családunk egy jelentős része nagyon vallásos. Ők teljesen úgy élik az életüket, ahogy a római katolikusoktól ezt „elvárja” az egyház, minden héten többször templomba járnak, naponta többször imádkoznak, imaórákra mennek, gyónnak, ...
Mi hiszünk Istenben, és igyekszünk jó emberek lenni, de nem járunk rendszeresen templomba, gyónni, misére, ... bár a beültetés után mondtam Lacinak, hogy menjünk el, akkor voltunk is és jó érzés volt. Terhesség alatt is volt hogy eszembe jutott, de akkor már nem igen tudtam volna eljutni odáig és végig állni vagy ülni. Feküdnöm kellett.
A terhességem elején, mikor a családot beavattuk az egészbe, abba hogy lombik, hogy megtapadtak és hogy ketten, majd hogy hárman vannak, mindenki hálát adott Istennek, hogy milyen csoda, hogy küldte nekünk ezt a három babát. Mindenki égi áldásnak érezte, hogy annyira akartak jönni hozzánk a Picúrok, hogy kettőből lettek hárman. Az ember ezt nagyon könnyen hajlamos volt így kezelni. Az első pillanattól minden napom úgy kezdődött és úgy is ért véget, hogy hálát adtam értük, hogy vannak, hogy jól vannak, és kértem, hogy csak így legyen végig, és boldogok lehessünk, három egészséges kisbabával jöjjünk haza a kórházból! Persze már a lombik előtt is szintén minden nap minimum kétszer relaxáltam, hogy minél jobban segítsem a babákat abban hogy megtalálják a pocimban a helyüket, hogy a testem kész legyen arra hogy ők fejlődjenek és egészségesen megszülessenek. Illetve nagyon jól ment a relaxálással kizárni a kívülről érkező stresszt. Pár hét után már percek alatt teljesen ki tudtam zárni magamból minden idegességet, feszültséget, fölösleges aggodalmat, ...mindent ami negatív volt és úgy éreztem, hogy nem akarom átengedni a babáinkig, mert nem segíti őket! A relaxálás egy idő után „elmaradt”, vagyis valami lebutított szintje kezdett működni, mert ahogy már nem tudtam rendesen feküdni, ülni, állni, semmit csinálni, csak folyton ficeregtem, mert sehogy sem volt kényelmes, úgy egyre kevésbé ment ez a laza, kikapcsolt állapot. Maradt az, hogy mikor nem tudtam aludni, vagy csak forgolódtam, folyton azért imádkoztam, hogy minden rendben legyen!
A család minden alkalommal mikor beszéltünk, elmondta, hogy imádkoznak a picikért, és nyugodjak meg, minden rendben lesz! Mert ha ezt a három kis csodát kaptuk odafentről, akkor vigyáznak is rájuk! Mikor kezdtek összecsapni a fejünk fölött a hullámok, akkor a kórházban is képtelen voltam aludni, csak arra emlékszem, hogy vég nélkül egész éjjel imádkoztam, hogy ne legyen baj. Aztán ahogy beindultak és felgyorsultak az események, úgy minden teljesen eltávolodott tőlem, akkor, abban a helyzetben csak a racionális világ maradt, amit pillanatról pillanatra csinálni kellett. Utána gondoltam rá, hogy miért történt, és mit kellett ezáltal megtanulnunk? Nem volt bennem harag, csalódottság, semmi ilyen érzés se Isten, se sors, se az élet felé. Nem „utáltam” másokat amiért ők boldogok és nekik sikerült, nem volt bajom semmivel és senkivel, csak ott voltam a fájdalmunkkal.
Mikor már itthon voltunk, egyik este nem tudtam aludni és kérdeztem Lacit, hogy ő álmos-e. Mondta hogy igen, tud aludni, de ha én nem, imádkozzak, és akkor belealszom talán abba. Mire rá néztem, és sírva közöltem vele, hogy én kedd óta már nem tudok imádkozni...valahogy nem megy. Reggel visszakanyarodtam erre és kérdeztem tőle (kicsit meglepetten), hogy ő szokott imádkozni?!?!? Mire mondta hogy igen. Én meg kérdeztem, hogy és ugyan miért? A Babáinkért, akik nincsenek már velünk, vagy azokért akik remélhetőleg majd lesznek, vagy értünk, vagy miért? Azt válaszolta, hogy mindezért.
Azóta volt hogy kaptam mailt pl. Keresztanyámtól, aki misét íratott náluk otthon a Kicsi Babáinkért, és akik ezt úgy látják, hogy nem véletlen, hogy nagyhéten történt mindez, és a Kislányaink Jézussal felmentek a mennybe, és ők mindig vigyázni fognak ránk, és majd egyszer az örök életben együtt leszünk velük. Én olyannyira nem tudtam magamban tartani amit érzek, hogy erre válaszul visszaírtam egy levelet, amiben leírtam, hogy én már imádkozni sem tudok, és csak reménykedek, hiszem és bízok abban hogy lesznek nekünk egészséges gyerekeink hamarosan! Közben most hogy így belegondolok, nem remélem, hanem tudom hogy így lesz, és hamarosan lesznek nekünk egészséges gyerekeink!!! Már a szülőszobán is tudtam! Bár még mindig van hogy nekiállok a válaszokat keresni, hogy vajon mi az ami miatt ez történt. Ennyit és ekkorákat hibáztunk eddigi életünkben? És az a büntetés? Vagy miért? Laci szerint erre nem biztos hogy valaha is meg fogjuk tudni a választ, vagy hogy tudnunk kell egyáltalán. Leginkább el kellene fogadnunk, és megtanulni ezzel együtt élni.
Míg terhes voltam, minden alkalommal, mikor elmentem a tükör előtt, megnéztem a pocakomat oldalról és elölről is. Olyan jó volt látni, és olyan jó volt a változás is. Szerettem ahogyan a sejthetőből nagyon hamar teljesen egyértelművé vált, és nőtt, ahogyan növekedtek benne a Picikéink. Zuhanyzáskor a kádból ezerszer is belenéztem a tükörbe, hogy egészében lássam, ahogy a testem megváltozott és napról napra egyre jobban alkalmazkodik a babákhoz. Minden szempontból egyre inkább alárendelődik nekik, és készül arra, hogy ők odabent egyre nagyobbak lehessenek, és majd megszülessenek, és utána szoptatni tudjak,...stb. Imádtam az egészet. Látni is, megélni is, érezni is, és azt is, hogy annyira ezer százalékig boldogok voltunk, hogy csak annyi vágyunk maradt az életünk végéig, hogy ez mindig így maradjon!
És ez olyan hirtelen megváltozott! Olyan felfoghatatlanul gyorsan véget ért, szerte foszlott. Emlékszünk még arra, hogy milyen volt, de már nem érezzük. Lacival itt vagyunk egymásnak, közben egymásért is aggódunk, hogy mindketten meg tudjunk birkózni ezzel a helyzettel, mindketten várjuk a folytatást, ugyanakkor sokszor mindketten összetörünk. Boldog vagyok, hogy tudjuk, hogy milyen boldogok tudunk lenni együtt és várjuk hogy ismét ez hassa át a mindennapjainkat, de olykor tényleg nem látom, hogy mikor jön el ismét ez az állapot.
Idegen vagyok magamnak – testileg mindenképpen! Most is gyakran megnézem a tükörben a hasam mikor elsétálok előtte, csak most szomorúságot, csalódottságot, undort érzek. Egy funkcióját vesztett, tőlem teljesen idegen testet, testrészt látok.
Sokszor eszembe jut, hogy mindenki csak akkora terhet kap életében amekkorát még éppen el tud viselni...ezt annyian elmondták az eddigi hónapokban, és az utóbbi másfél hétben is...persze ez vigasztaló, talán van esély, hogy megbirkózunk vele, de ugyanakkor miért kell „ennyire erősnek lennünk”????? annyival kisebb teherrel is beértem volna... Annyira minden klappolt, és tökéletes volt, hogy megint jönnie kellett valami rossznak? De ekkora rossznak??? Kilométerekkel a föld fölött jártunk, és most nem tudok olyan mélységet leírni ahol érzem magunkat! A legtetejéről a legalja alá süllyedtünk. És lassan lehet hogy kellene az erő, hogy talpra álljunk és elkezdjünk kimászni, de vannak napok, mikor abban sem vagyok biztos, hogy fel tudunk állni...nem hogy elkezdeni felfelé kapaszkodni. Máskor van hogy jó jelnek látom, mikor már legalább a falra tesszük a kezünket és megérintjük azt amibe bele kellene kapaszkodni és felmászni rajta.
Olykor meg jön az aggodalom, a félelem ismét a siker miatt, hogy de ugye tényleg sikerülni fog legközelebb???? Azt érzem, hogy nem bírok ki még egy kudarcot! Ezek után nem fogok tudni megbirkózni vele. Nagyon jó lenne garanciát kapni, hogy igen, csak bátran, tuti sikerülni fog, de tudom hogy erre nincs biztosíték! Bele kell vágnunk majd, hinnünk kell benne hogy sikerül!
Eddig soha fel sem merült bennem hogy ne sikerülne! Valahogy tudtam hogy a beültetés, megtapadás, és minden menni fog! Nem lesz baj! De attól ami most történt, belém költözött a rettegés, hogy mi van ha nem megy majd? Mi van ha újabb kudarc jön? Azt hogyan fogjuk kibírni? És nem akarom kibírni sehogy a kudarcot, mert nem akarok több olyan esélyt ami nem sikerül!!!! El kell hogy érkezzen végre a boldogság az életünkbe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése