Azt nem tudom, hogy jól teszem-e, de legalább megpróbálom. Jövő hétre szerveztem egy-két programot, hogy végre megpróbáljak kimozdulni itthonról. Anyu bejelentett a fodrászhoz kedd reggelre, ahol majd csak szembesülök mindennel, mert a fodrászom ott tart még, hogy három babát várunk és nyilván meg fog lepődni, hogy a tervezett szülés előtt 2 hónappal nincs hasam. Napközben a barátnőmmel találkozom, azt hiszem, ez nem lesz gond, mert Ancsával egyébként is minden nap beszélek, és őt a kórházba is "beengedtem" másokkal ellentétben. Este pedig manikűröshöz van időpontom, persze elég rendhagyóra sikerült az időpont kérés. Az volt a szempontom, hogy olyan időben legyen, mikor a körmös lányon kívül senki más nincs bent a szalonban... ő egyébként is mindenről tud, mert rajta keresztül ismertem meg a Meddőségi központ vezető biológusát. Ugyanakkor jártunk mindig fodrászhoz, és egyszer elkezdtünk beszélgetni, így végülis "rajta keresztül" jutottunk el a Budai Meddőségibe. május 1-én pedig Kecskemétre készülök. családi nap lesz, a volt munkahelyem szervezte, még én kezdtem el annó a feladatokat! Lemegyek Áronnal, és lent Ancsával legalább tudok beszélgetni!
Azért azt megfigyeltem magamon, hogy gondosan ügyeltem arra, hogy ugyan kimozdulok itthonról, de szigorúan olyan időben, vagy olyan helyre, ahol nem igazán van esély arra, hogy összefussak bárkivel. Ez talán az első lépés... vagy nem tudom, de legalább mivel van valami időponthoz kötött tervem, így gyorsabban telnek a napok.
Még volt egy "áttörés" a héten.
Felhívtam a nagymamámat, akinek mindig elsők közt számoltam be a terhességem alatt az éppen aktuális történésekről, de mióta bekerültem a kórházba, nem tudtam vele beszélni. vagyis inkább nem akartam. Nem tudom, miért, de nem ment.
A héten felhívtam, és beszélgettem vele egy órát. Érintettük a történteket is, de másról is beszélgettünk. Nagyon örült nekem, én is neki, meg annak, hogy ezen is sikerült túlesnem. Persze ő mindent tudott azóta is anyutól és keresztanyutól, de nem erőltetett semmit!
2010. 04. 24.
...ma először mentünk el itthonról Lacival. Nem nagy út volt, csak elmentem vele vásárolni. Kb 15 perc séta oda, az üzletben kb 15 perc és 15 perc visszafelé. Nem találkoztunk senkivel, de utáltam az egészet! Annyira nem találom a helyem az emberek között. Nem érzem jól magam kint.
Ott kezdődött, hogy felöltöztem... a kismama nadrágom jó rám, azt vettem fel, és egy sima egyszerű pulcsit. De ahogy végignézek magamon, nem ismerek magamra. Eddig, ha lenéztem, akkor nem láttam a hasamat, csak mikor már terhes voltam. Most meg olyan, mintha 3-4 hónapos terhes lennék, pedig nem vagyok az! Végig míg rajtam volt ez a ruha, folyamatosan húzogattam le a pulcsit, próbáltam behúzni a hasamat, folyton valamit magam elé fogtam, hogy ne látszódjon. Most, hogy így pocak nélkül vettem fel ezt a nadrágot, a combomat és a fenekemet is sokkal nagyobbnak látom benne. Olyan, mintha több plusz lenne rajtam, és kövérebb lennék, mint a terhesség alatt!
Laci persze azt mondta, hogy a fejemmel van baj, mert nem így van, persze, hogy nem vagyok olyan, mint terhesség előtt, de miért is lennék. Nem egy nap alatt jöttek rám a plusz kilók terhesség alatt, így nyilván nem is egy nap alatt fog lemenni. De olyan "értelmetlen" így a testem. Olyan összeegyeztethetetlen, hogy nincsenek gyerekeink, és mégis akárhányszor belenézek a tükörbe, a terhességem nyomait látom, hogy tejem lett,... stb. Azt érzem, hogy MINEK???? mikor semmi funkciója nincs egyiknek sem!
Persze mire haza értünk, már sírtam, mert utáltam az egészet. Nem volt jó érzés kimozdulni itthonról. Pedig én akartam Lacival menni, nem ő erőltette. Mi lesz velem a jövő héten? Mikor legalább 3 napon el kell mennem itthonról? Azt hittem, hogy nem lesz gond, de most nem vagyok biztos benne...
Be kellene mennünk a háziorvoshoz a táppénzes papíromért is. Eddig Laci ment, de lehet hogy jövő héten nem tudja elintézni, és nekem kellene mennem érte. A gondolattól sírva fakadtam, hogy találkoznom kell velük, mikor 4 hónapig minden nap jártam hozzájuk injekciózásra. Egyszerűen nem akarok oda menni és ismét szembesülni azzal, hogy már nem vagyok terhes.
Terhesség... minden nap szóba jön sokszor, hogy mikor már??? Ismét kezdek türelmetlen lenni. Tudom, hogy eljön majd az ideje, de mindenáron tudni szeretném, hogy mikor már??? Talán meg kéne nyugodnom ezzel kapcsolatban is, de nem biztos, hogy meg tudok.
Még mindig nem köt le semmi, csak ami ezzel kapcsolatos, vagyis még inkább az, ami közelebb visz minket a gyerekeinkhez!
Hiába mondtam én, hogy jó lenne majd elutazni, most a gondolattól is irtózom. Laci nyitott lenne rá, hogy elvigyen valahová, de minden porcikám tiltakozik...hiszen emberek közé kéne mennem hozzá! Kérdezte, hogy mit szeretnék a szülinapomra, de csak azt tudom, hogy gyereket! Ezen kívül semmit!
Mehetnénk Németországba az apukájáékhoz, ahova még szeretek is menni normális esetben, de most oda sem akarok menni! Azt mondtam, hogy majd inkább nyár végén, ősz elején, mert azt gondolom, hogy akkor már ismét baba/babák lesznek a pocimban, és akkor talán újra szembe tudok nézni mindenkivel!
Nem lehetne, hogy addig itthon maradok, míg nem leszek újból terhes?
2010. 04. 25.
... ez az alvás kérdés sem megy könnyen! alig tudok aludni.
Tegnap annyira nem szerettem ezt a kimozdulást, hogy elaludni sem tudtam. Olyan furcsán éreztem magam tőle. Nem tudom megfogalmazni, hogy hogyan, de tudtam, hogy ez a fura érzés, rossz közérzet azzal kapcsolatos, hogy délután elmentünk itthonról. Tényleg egyre kérdésesebben látom, hogy jó ötlet-e ennyi programot szerveznem a hétre, mert egyáltalán nem vágyom ki a házból. Már azt is előrelépésként élem meg, hogy ha véletlenül kitévedek a kertbe.
Az alvást még az is nehezíti, hogy mikor este fekszem csukott szemmel és próbálok végre kikapcsolni, és pörög előttem a szülés, sokszor azon veszem észre magam, hogy szinte minden izmom megfeszül, és abba az erőltetett, megfeszített állapotban vannak az izmaim, mint a szülőszobán volt. Olyankor még "valóságosabb" az egész! Újra és újra úgy látom magam előtt az egészet, mintha akkor történne. Pedig tudom, hogy nem így van és "túl vagyunk rajta", de mégis olyan életszerű.
Ilyenkor tudatosan kell kikapcsolnom az izmaimat, mert egyszerűen ha egy pillanatra nem figyelek oda rájuk, megint abban a helyzetben találom magamat, hogy teljesen feszül mind!
Ha relaxálva próbálok elaludni, olyankor is.
Bár a relaxálás is nehezen megy azóta. Terhesen amiatt nem ment jól, hogy nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni és ezért nem ment a lazítás. Most meg olyan nagy bennem a "hangzavar", hogy emiatt nehézkes a dolog. Valahogy nincs bennem akkora csend, hogy meghalljam a saját hangomat, gondolataimat. Pillanatok alatt elkalandozok, és ismét a szülőszobán járok agyilag.
Annyit "javult" a helyzet az elmúlt kb másfél hétben, hogy már nem az első pillanattól az utolsóig pörög bennem a film, csak a szülőszobai rész, abból is az, amikor meg kellett szülni a babákat és a közvetlen előtte és utána lévő idő.
Már nem a magzatvíz elfolyással kezdődik, és nincs előttem folyton az az iszonyatos éjszaka, mikor Lacitól 8-10-15-20-25 percenként kérdeztem, hogy mennyi az idő, ahogyan jöttek a fájások... Így visszagondolva is szinte érthetetlen, hogy hogyan csináltuk végig azt az iszonyatos éjszakát. Ahogy rá gondolok, lelkileg újra meg újra összetörök. Hihetetlen, hogy volt erőnk hozzá és nem is borultunk ki akkor, ott, csak nagyon nagyon szomorúak voltunk és kilátástalanok.
Olvastam egy cikket tegnap a bevásárlós séta után, aminek nagyon nagyon találó a címe! Szó szerint ezt éreztük/érezzük: "Nem született más, csak bánat és fájdalom"! Csak az a baj, hogy bármit olvasok, bármit nézek, vagy hallok meg, már nem tudok újat olvasni/hallani! Azt hiszem, már szinte minden ilyesfajta cikket elolvastam (mondjuk az interneten mindenképpen), ami akár orvosi, akár pszichológiai, akár csak hasonlóakat megélt hétköznapi emberek szempontjából közelíti meg ezt a témát. Nem tudok új kapaszkodókat találni benne!
Tegnap míg vergődtem, hogy hátha elalszom, az tisztult le bennem, hogy talán akkor tudok majd újra jó érzéssel emberek közé menni, ha ismét terhes leszek. Ha új élet lesz a pocakomban, és a "terhes vagyok, babát/babákat várunk" szerepben tudom folytatni a hétköznapokat!
Most olyan, hogy éltem 26 évet pusztán a vággyal a szívemben, hogy gyereket szeretnék, utána a 27. évben terhesként léteztem, és olyan befejezetlenül ért véget, amit nem tudok visszahozni magamba! Megszakadt a terhesség, de bennem nem szakadt meg az anya leszek/vagyok szerep! Megmaradtam anyukának, csak nincsenek itt a gyerekeink, de már nem vagyok olyan, mint terhesség előtt. Nem tudom azt sem, hogy leszek-e még valaha olyan!? És azt remélem, hogy ha majd terhes leszek, akkor újra szinkronba kerül a valóság és én magam. Akkor majd újból anyának érzem magam és az is leszek!
Nem szeretnék kapkodni, de nagyon vágyom rá már! Sőt, most, hogy tudom, milyen megélni a terhesség 23 hetét, sokkal inkább vágyom rá, hogy ismét benne lehessek, talán mert most már tudom, hogy mi hiányzik!
Hiányoznak a babák a hasamból, az érzés, mikor mocorognak és kommunikálnak velünk :) , hiányzik a készülődés, várakozás, az az érzés, hogy már a kezünkben szeretnénk tartani őket, de persze nem sürgetjük őket! Hiányzik ennek a 9 hónapnak az a közel 6 hónapja, amit megéltünk és az a 3 ami még hátra volt. És persze mindennél jobban hiányzik az, hogy szülés után a kisbabáinkat a kezünkben tarthassuk és pár nap múlva haza hozhassuk őket! Hiányzik a boldogság ami mindezzel együtt jár!
A tervek, amik régen voltak, az elvárások az élettel szemben,... minden, minden megváltozott! Átértékelődött, hogy mi a fontos és mi nem az, mi a fájdalom és mi nem az, mi a boldogság és mi nem az, és hogy mitől teljes az élet! Már nem fontos semmi hétköznapi dolog. Nincsenek "igényeim", amik voltak. Ami az ember mindennapjainak a kihívása volt eddig, az mind elmúlt. Egy célt látok magunk előtt, a boldog család a gyerekeinkkel! Ennyire vágyom! Minden más nagyon nagyon elsikkad emellett!
Gondolkodtam rajta, hogy ha majd megkérdezik egy következő terhességnél, hogy első szülés, első terhesség-e, akkor mit válaszolok? Határozottan nem első terhesség, és nem is első gyerek lesz! De az sem állja meg a helyét, hogy második terhesség, és negyedik-ötödik gyerek! Ilyenkor mi a válasz?
Olyan érzés, hogy ők hárman vannak, és mindig is lesznek! De nyilván nincsenek már fizikálisan velünk!
Ez majd a helyére kerül bennem, vagy nem?
2010. 04. 26.
2010. július 22., csütörtök
Pszichológusnak írtam 5.
Sok cikket olvasok mostanában a vetélés, koraszülés, baba elvesztése kapcsán. Az utóbbi pár napban talán sokkal inkább arról, hogy mennyi idő után lehet ismét belekezdeni egy újabb lombikba, illetve hogy mit tehetünk, hogy ennél is stabilabb legyen egy következő terhesség (gyógynövények,...stb). De olyan szkeptikus vagyok! Mikor olvasok is valami gyógynövény "csodaszerről", akkor hirtelen látom benne a segítséget, de 5 perccel később lebeszélem magam róla, mert nem hiszek benne, hogy egy kapszula, tea vagy granulátum segít abban, hogy Laci spermaszáma ugrásszerűen megnövekedjen, vagy az én hormonszintem még jobb legyen, és ezáltal a lombikra se legyen szükségünk... Egyszerűen annyira stabil volt ez a terhesség orvosilag is és lelkileg is, hogy nem gondolom hogy "bennünk van a hiba"! És hiszem, hogy ismét sikerülni fog!
A dilemma még mindig bennem van, hogy hogyan kéne belefogni újra! Egy vagy a szokásos kettő embrió beültetésével! Egyik este mondtam is Lacinak, hogy azért lenne nagyon nagyon jó megoldás, ha spontán sikerülne teherbe esnem ezúttal, mert ettől a döntéstől megszabadulnánk! Nem nekünk kellene eldönteni, hogy 1 vagy 2 babával próbáljuk meg a beültetést, mert a természet eldöntené helyettünk, hogy egy vagy két baba foganna meg spontán úton! Bennem van a félelem, hogy egy újabb lombiknál ha 1 embriót kapunk vissza, akkor vajon megtapad-e, és terhesség lesz-e belőle! De ha a kettőt választjuk, amivel dupla esélyünk van, akkor jót teszek-e! Ha megint mindkettő megtapad, és ikrek lesznek, akkor minden rendben lesz-e? Két babával végig tudom-e csinálni a terhességet és tudok-e 37-40 hétre két egészséges babát szülni? És mit fog szólni a nőgyógyászom hozzá, ha ismét ikrek lesznek? nem akarom őt sem "kijátszani"! Tudom, hogy annak örülne, ha egyesével szülnék, nem pedig ikreket! És kerek perec megmondta hogy egyszerre egy babával próbálkozzunk!
Ugyanakkor előttem van az is, hogy nem lehet ezt a végtelenségig csinálni. És ha csak "próbálkozunk" sikertelenül, akkor utána nem lesz miből finanszíroznunk a lombikokat! Egyszerre szeretnék mihamarabb ismét terhes lenni, közben okos, hogy nehogy az anyagiak álljanak az utunkba, mindemellett korrekt a nőgyógyászommal is, hiszen szükségem van rá ahhoz hogy végig tudjuk csinálni a következő 9 hónapot és megszülni a babá(i)nkat!!
Mikor kiderült, hogy három babánk van, akkor a nőgyógyászom és a lombikos dokim közt nem volt egyetértés.
A lombikos orvos támogatta azt hogy tartsuk meg a terhességet így ahogy van, és ne redukáljuk a babák számát 2re! Ezt mi nagyon szívesen hallottuk, mert ezt éreztük helyesnek mi is!
Eközben a nőgyógyászom azt mondta, hogy inkább redukáljuk, és vegyük el az egyik babát, mert a 3 nagyon sok egy nő szervezetének, pláne, ha 48 kiló és 164 cm, mint én. És egyébként is hatalmas a rizikó!
Akkor nem a nőgyógyászomra hallgattam, akiben egyébként ezer százalékosan megbízom, hanem a lombikos orvosomra!
És utólag úgy tűnik, hogy nem volt jó döntés!
Bár, ha most ajánlanák fel a redukciót, most sem lennék képes azt választani, hogy öljék meg az egyik kisbabánkat!!! Ez is érdekes dolog, mert ha annak idején a redukció mellett döntöttünk volna, akkor éppen a különálló babánkat vették volna el, és az egypetéjű ikrek maradtak volna. És március elején, a terhességem 21-22. hetében éppen ugyanígy diagnosztizálták volna a TTTS-t, ami a problémáink forrása volt, hiszen az az egypetéjű ikrek közt lépett fel :( Tehát ha Zoét akkor elveszik, akkor ugyanez történt volna Noával és Kimmel is, mint így, hogy hárman voltak, vagy pedig a beavatkozástól a 12-13. héten, mikor elvégezték volna, megindult volna egy spontán vetélési folyamat! Annyi lett volna a különbség, hogy 10 héttel korábban veszítettük volna el őket, és nem éreztem volna még a mozgásukat. de ugyanitt tartanánk :(
Nem hiszem hogy rosszul döntöttünk, de talán annyira erős volt bennem a jóba vetett hit, a bizalom, hogy menni fog, hogy nem is gondoltam, hogy velünk mindez megtörténhet! ...és mégis így lett!
Gondolkodtam, hogy vajon segítene-e, ha ilyen témában fórumoznék, vagy ezzel foglalkozó könyvet olvasnék... de félek tőle, hogy csak jobban belebonyolódnék mások tragédiájába is, és az azt gondolom nem segít nekünk a feldolgozásban és tovább lépésben!
Nézegetem pár napja Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák c. könyvét... és hol azt érzem, hogy érdekelne, hol azt, hogy nem akarok folyton erről olvasni. Nem szeretnék a gyerekek elvesztésének "szakértője" lenni, nem akarok kutatni, olvasni és folyton szembesülni ezzel a témával!
Várom hogy egy új kezdetet lássunk magunk előtt, nem ezt a borzalmat, ami történt.
Holnap lesz 3. hete, és még mindig azt érzem, hogy ezer éve történt. Mikor keddenként szembesülök vele, hogy milyen kevés idő telt el azóta, folyton ledöbbenek, hogy mennyire távolinak tűnik és közben mennyire nem az!
Hogy ez jó, vagy rossz dolog, azt nem tudom!
Egyre intenzívebb a vágy bennünk, hogy ismét elkezdjük a következő lombikot!
Laci is és én is egyre többet beszélünk arról, hogy majd mi lesz, nem pedig arról, hogy mi volt! Gondolom ez nem feltétlenül rossz.
Ugyanakkor mikor este lefekvéskor becsukom a szemem, még mindig pörög előttem ami a szülőszobán történt. Még mindig minden álmomban ott az utalás, hogy terhes voltam, és a babáink már nincsenek velünk! Sokat kattog az agyam azokon a képeken, amik a kórházban történtek. Hogy ez elmúlik-e, vagy mikor, azt nem tudom, mert nem kifejezetten ritkul. Talán annyi változik, hogy már ha sírva is fakadok miatta, akkor nem egész napos zokogás követi, hanem pár perc és utána kicsit megkönnyebbülök!
Este mondtam Lacinak, hogy olyan rossz érzés, hogy szét akarja szedni az ágyakat! És azt válaszolta, hogy pedig szét fogja, mert le kell zárjuk lassan ami történt, és egy újban kell gondolkoznunk! És bennem még mindig az a kérdés ilyenkor, hogy de ha szétszed 2 ágyat, akkor csak egy marad, és mi lesz ha ikrek lesznek? De csak azt válaszolja rá, hogy akkor majd újra összerak egy kiságyat, ne aggódjak!
Még mindig annyira az ikrek élnek bennem!!! Nem tudok szabadulni tőle! El sem tudom képzelni, hogy egy gyerekünk születik egyszerre! De már a gondolat is egy kisebb merénylet a nőgyógyászom ellen... :)
Akárhogyan is végződött most ez a terhesség, azt tudom, hogy ennél jobban semmit sem szeretnék!
Mondjuk mindig tudtam, hogy nagyon vágyom gyerekekre, és családra, de most meg is éreztem, megtapasztaltam, hogy csak ez számít, minden más sokadrangú dologgá vált, és nem is érdekel! Mindent alárendelnék annak, hogy végre megvalósuljon az álmunk!
2010. 04. 20.
A dilemma még mindig bennem van, hogy hogyan kéne belefogni újra! Egy vagy a szokásos kettő embrió beültetésével! Egyik este mondtam is Lacinak, hogy azért lenne nagyon nagyon jó megoldás, ha spontán sikerülne teherbe esnem ezúttal, mert ettől a döntéstől megszabadulnánk! Nem nekünk kellene eldönteni, hogy 1 vagy 2 babával próbáljuk meg a beültetést, mert a természet eldöntené helyettünk, hogy egy vagy két baba foganna meg spontán úton! Bennem van a félelem, hogy egy újabb lombiknál ha 1 embriót kapunk vissza, akkor vajon megtapad-e, és terhesség lesz-e belőle! De ha a kettőt választjuk, amivel dupla esélyünk van, akkor jót teszek-e! Ha megint mindkettő megtapad, és ikrek lesznek, akkor minden rendben lesz-e? Két babával végig tudom-e csinálni a terhességet és tudok-e 37-40 hétre két egészséges babát szülni? És mit fog szólni a nőgyógyászom hozzá, ha ismét ikrek lesznek? nem akarom őt sem "kijátszani"! Tudom, hogy annak örülne, ha egyesével szülnék, nem pedig ikreket! És kerek perec megmondta hogy egyszerre egy babával próbálkozzunk!
Ugyanakkor előttem van az is, hogy nem lehet ezt a végtelenségig csinálni. És ha csak "próbálkozunk" sikertelenül, akkor utána nem lesz miből finanszíroznunk a lombikokat! Egyszerre szeretnék mihamarabb ismét terhes lenni, közben okos, hogy nehogy az anyagiak álljanak az utunkba, mindemellett korrekt a nőgyógyászommal is, hiszen szükségem van rá ahhoz hogy végig tudjuk csinálni a következő 9 hónapot és megszülni a babá(i)nkat!!
Mikor kiderült, hogy három babánk van, akkor a nőgyógyászom és a lombikos dokim közt nem volt egyetértés.
A lombikos orvos támogatta azt hogy tartsuk meg a terhességet így ahogy van, és ne redukáljuk a babák számát 2re! Ezt mi nagyon szívesen hallottuk, mert ezt éreztük helyesnek mi is!
Eközben a nőgyógyászom azt mondta, hogy inkább redukáljuk, és vegyük el az egyik babát, mert a 3 nagyon sok egy nő szervezetének, pláne, ha 48 kiló és 164 cm, mint én. És egyébként is hatalmas a rizikó!
Akkor nem a nőgyógyászomra hallgattam, akiben egyébként ezer százalékosan megbízom, hanem a lombikos orvosomra!
És utólag úgy tűnik, hogy nem volt jó döntés!
Bár, ha most ajánlanák fel a redukciót, most sem lennék képes azt választani, hogy öljék meg az egyik kisbabánkat!!! Ez is érdekes dolog, mert ha annak idején a redukció mellett döntöttünk volna, akkor éppen a különálló babánkat vették volna el, és az egypetéjű ikrek maradtak volna. És március elején, a terhességem 21-22. hetében éppen ugyanígy diagnosztizálták volna a TTTS-t, ami a problémáink forrása volt, hiszen az az egypetéjű ikrek közt lépett fel :( Tehát ha Zoét akkor elveszik, akkor ugyanez történt volna Noával és Kimmel is, mint így, hogy hárman voltak, vagy pedig a beavatkozástól a 12-13. héten, mikor elvégezték volna, megindult volna egy spontán vetélési folyamat! Annyi lett volna a különbség, hogy 10 héttel korábban veszítettük volna el őket, és nem éreztem volna még a mozgásukat. de ugyanitt tartanánk :(
Nem hiszem hogy rosszul döntöttünk, de talán annyira erős volt bennem a jóba vetett hit, a bizalom, hogy menni fog, hogy nem is gondoltam, hogy velünk mindez megtörténhet! ...és mégis így lett!
Gondolkodtam, hogy vajon segítene-e, ha ilyen témában fórumoznék, vagy ezzel foglalkozó könyvet olvasnék... de félek tőle, hogy csak jobban belebonyolódnék mások tragédiájába is, és az azt gondolom nem segít nekünk a feldolgozásban és tovább lépésben!
Nézegetem pár napja Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák c. könyvét... és hol azt érzem, hogy érdekelne, hol azt, hogy nem akarok folyton erről olvasni. Nem szeretnék a gyerekek elvesztésének "szakértője" lenni, nem akarok kutatni, olvasni és folyton szembesülni ezzel a témával!
Várom hogy egy új kezdetet lássunk magunk előtt, nem ezt a borzalmat, ami történt.
Holnap lesz 3. hete, és még mindig azt érzem, hogy ezer éve történt. Mikor keddenként szembesülök vele, hogy milyen kevés idő telt el azóta, folyton ledöbbenek, hogy mennyire távolinak tűnik és közben mennyire nem az!
Hogy ez jó, vagy rossz dolog, azt nem tudom!
Egyre intenzívebb a vágy bennünk, hogy ismét elkezdjük a következő lombikot!
Laci is és én is egyre többet beszélünk arról, hogy majd mi lesz, nem pedig arról, hogy mi volt! Gondolom ez nem feltétlenül rossz.
Ugyanakkor mikor este lefekvéskor becsukom a szemem, még mindig pörög előttem ami a szülőszobán történt. Még mindig minden álmomban ott az utalás, hogy terhes voltam, és a babáink már nincsenek velünk! Sokat kattog az agyam azokon a képeken, amik a kórházban történtek. Hogy ez elmúlik-e, vagy mikor, azt nem tudom, mert nem kifejezetten ritkul. Talán annyi változik, hogy már ha sírva is fakadok miatta, akkor nem egész napos zokogás követi, hanem pár perc és utána kicsit megkönnyebbülök!
Este mondtam Lacinak, hogy olyan rossz érzés, hogy szét akarja szedni az ágyakat! És azt válaszolta, hogy pedig szét fogja, mert le kell zárjuk lassan ami történt, és egy újban kell gondolkoznunk! És bennem még mindig az a kérdés ilyenkor, hogy de ha szétszed 2 ágyat, akkor csak egy marad, és mi lesz ha ikrek lesznek? De csak azt válaszolja rá, hogy akkor majd újra összerak egy kiságyat, ne aggódjak!
Még mindig annyira az ikrek élnek bennem!!! Nem tudok szabadulni tőle! El sem tudom képzelni, hogy egy gyerekünk születik egyszerre! De már a gondolat is egy kisebb merénylet a nőgyógyászom ellen... :)
Akárhogyan is végződött most ez a terhesség, azt tudom, hogy ennél jobban semmit sem szeretnék!
Mondjuk mindig tudtam, hogy nagyon vágyom gyerekekre, és családra, de most meg is éreztem, megtapasztaltam, hogy csak ez számít, minden más sokadrangú dologgá vált, és nem is érdekel! Mindent alárendelnék annak, hogy végre megvalósuljon az álmunk!
2010. 04. 20.
Pszichológusnak írtam 4.
Érdekesen alakulunk mostanában.
Vannak időszakok, mikor akár 2-3 nap is eltelik úgy, hogy nem sírunk, és minden olyan normálishoz kezd közelíteni. Aztán egyszercsak minden előjel nélkül ránk tör a mély pont ismét, és 2-3 nap sírás, nyomott hangulat jön megint. Furcsa ezt így leírni, mert mindösszesen 19 nap telt el a szülés óta, mégis örökkévalóságnak tűnik, mintha évek óta cipelnénk magunkkal ezt a fájdalmat!
Olyan álmaink vannak, hogy néha elgondolkozom, normálisak vagyunk-e még.
Majdnem minden nap a babákkal álmodunk mindketten. Mikor a Picúrokkal kapcsolatosan telik az éjszakánk, olyankor mindketten csupa vizesen ébredünk reggel! Egész éjjel szakad rólunk a víz. Mikor kivételesen nem velük álmodunk, olyankor nem!
Laci ilyeneket álmodott mostanában:
A szülőszobán voltunk, és 3 „csomag” volt odakészítve, hogy hozhatjuk el őket a kórházból. Barack színű nagyon minőségi, drága textil pólyák voltak, és ő lábtól látta őket! Tudta hogy a babáink azok, de az arcukat nem látta. És mikor akartuk elhozni őket, akkor mondták, hogy mégsem lehet, úgyhogy hagyjuk ott őket, és menjünk!
Volt hogy azt álmodta, hogy megvettük a nagyobb autót – ami kellett volna, mert az enyémbe nem fért volna be a három babaülés – és pakoltunk a csomagtartóba, hogy utazunk a Picikkel valahova. És tudtuk, hogy ott ülnek a hátsó üléseken egymás mellett, de mikor előre mentünk, hogy beüljünk, akkor benéztünk a kocsiba, és se babaülés nem volt az autóban, se a gyerekek. Üres volt! De míg pakoltunk, addig tudtuk hogy ott ülnek már bekötve a gyerekülésekben.
Vagy elutaztunk nyaralni, ott voltak a gyerekei (a már meglévő kettő lánya) és rám nézett, és látta az arcomon, hogy olyan hiányérzet van bennem, hogy valaki(k) hiányzik(hiányoznak). És leültünk egy padra, és odaült mellénk egy kb 4-5 éves kisfiú, aki egy kis eleven rosszcsont kópé volt, és huncutul mosolygott ránk. És mikor ránéztünk, akkor értettük meg, hogy ő a mi kisfiunk, és ő úgy nézett ránk, hogy na végre, hogy rájöttünk, hogy ő hozzánk tartozik. És elmúlt az arcomról a hiány!
Én olyanokat álmodok, hogy pl. tudom, hogy melyik kis rugdalózóban vannak a lányok, és itthon vagyunk. Én láttam az arcukat is! Kis jókedvűen, virgoncan kapálóztak, mosolyogtak, jól voltak, teljesen egészségesek! És míg nézem őket, azt figyelem, hogy még meddig mozognak, mert tudat alatt tudom álmomban is, hogy nem így történt. És olyan sorrendben hagyták abba a mozgást, amilyen sorrendben megszülettek...
Valahogy minden álmunkban benne vannak, és benne van az is, hogy terhes voltam, és a mi három kis Picikénk is jelen van, és az is, hogy nem jól alakult a terhesség és elveszítettük őket! Mindketten pontosan tudjuk/ meg is álmodjuk, hogy mi történt.
Tényleg ijesztő néha belegondolni is. Nem tudom, hogy ilyenkor ez a feldolgozás része, és az agyunk pörög és dolgozik még álmunkban is, hogy valahogyan el tudjuk fogadni a történteket? Amikor másról álmodunk, olyankor is benne van valami tanács, vagy utalás a terhességről, illetve a koraszülésről. Rendszeresen álmodunk a nőgyógyászommal mindketten!!!
Közben a napjaink egyre nagyobb részét veszi át, hogy készülünk egy következő terhességre, és várjuk hogy elkezdhessük végre. Egyre jobban vágyom a kontrollokra, és az újabb kivizsgálásokra, hogy végre elkezdhessük a lombikot ismét, és kapjuk már meg a receptjeinket, és kezdhessük az injekciózást. Mert akkor már ténylegesen lépdelnénk a siker felé ismét!
Ez olyan furcsa, hogy az ember a lombik előtt/alatt teljesen injekció függővé válik! Egyszerűen hiányzik a napi többszöri szurkálás. Már kész terveink vannak arról, hogy hogyan tudjuk lerövidíteni a várakozási időt!
A sors ismét nagyon érdekeset tett velünk!
Éppen 14 nappal a szülés után egyszercsak megindult a tejem. De nem ám csak amolyan átlagosan! Annyi van, hogy a három babának is sok lett volna! Pedig szedtem rá gyógyszert 10 napig, hogy ne is induljon be, és nem tettem semmit, amivel segíteném a beindulását! Teljesen azt hittem, hogy megúsztam a dolgot, és nem lesz ezzel gond! Ehhez képest már 5. napja mást sem csinálok, csak alig iszom, zsálya teát szoktam napi 3 csészével, mert az állítólag tejapasztó hatású, illetve 5 napja éjjel-nappal borogatom, hogy végre elmúljon. De csak folyik, folyik és folyik! Anélkül, hogy bármit tennék. Hanyatt fekszem, és ha leveszem a törölközőt, akkor csak azt látjuk, hogy elindul magától.
Olyan rettentően furcsa, hogy még ez is jelentkezett... babák sehol, nincs kinek adni ezt a hihetetlen sok tejet, és nem akar múlni egyáltalán. Lelkileg is olyan pocsékul érintett, hogy ez is beindult nálam, de minek? Miért kell ezzel is küzdeni???
Laci szét akarja szedni a kiságyakat...legalábbis a 3-ból 2-t. Olyan furcsán érint ez is! Bennem van, hogy mi van, ha pl két babánk lesz legközelebb? Akkor nem kell szétszedni 2 ágyat, csak 1-et! Olyan nehezen fogadom el, hogy nem 3 babaágy fog ott állni, csak egy!
Várom a következő lombikot, hogy ismét babát várjunk, és közben nem tudok egy gyerkőcben gondolkodni...valahogy elképzelhetetlen hogy egyszerre egy babánk lesz majd. Valahogy annyira ikres anyukának érzem magam. Lehet hogy ennyire belém ivódott közel 6 hónap alatt, hogy nekünk ikreink lesznek? De akkor is azt érzem, hogy nem egy Picúr érkezik majd hozzánk, hanem kettő! Pedig a nőgyógyászom megmondta, hogy egyszerre csak egyet kéne csinálni! De még mindig bennem van a "félelem", hogy ha csak egyet ültetnek be, akkor biztosan megtapad-e? Egyszerűen azt érzem, hogy nem bírok ki több kudarcot, sikertelenséget! Nem bírom ki, ha nem sikerül legközelebb! Nem hiszem el, hogy ennyit kellene várnunk a babáinkra! Nem akarom elhinni, hogy ennyire sokat kell tanulnunk az élettől...ilyen rosszul csináltunk eddig valamit, hogy most jól megleckéztet az élet? Félek a sikertelenségtől, a kudarctól, a bánattól... és attól, hogy még többet kell várakoznunk.
Most várjuk a mi időnket, hogy végre eljöjjön a mi pillanatunk és boldogok lehessünk a gyerekeinkkel együtt!
Részben azért nem írtam az elmúlt héten, mert több „jó” pillanatunk volt, és nem akartam direkt kiborítani magamat azzal, hogy írni kezdek! (bár most nem tört rám a zokogás, hogy ezt megírtam). Azt éreztem, hogy nem jön úgy belőlem a mondanivaló ezzel kapcsolatban, mint eddig. De tegnap óta annyira le akartam ülni megírni ezeket!
2010. 04. 17.
Vannak időszakok, mikor akár 2-3 nap is eltelik úgy, hogy nem sírunk, és minden olyan normálishoz kezd közelíteni. Aztán egyszercsak minden előjel nélkül ránk tör a mély pont ismét, és 2-3 nap sírás, nyomott hangulat jön megint. Furcsa ezt így leírni, mert mindösszesen 19 nap telt el a szülés óta, mégis örökkévalóságnak tűnik, mintha évek óta cipelnénk magunkkal ezt a fájdalmat!
Olyan álmaink vannak, hogy néha elgondolkozom, normálisak vagyunk-e még.
Majdnem minden nap a babákkal álmodunk mindketten. Mikor a Picúrokkal kapcsolatosan telik az éjszakánk, olyankor mindketten csupa vizesen ébredünk reggel! Egész éjjel szakad rólunk a víz. Mikor kivételesen nem velük álmodunk, olyankor nem!
Laci ilyeneket álmodott mostanában:
A szülőszobán voltunk, és 3 „csomag” volt odakészítve, hogy hozhatjuk el őket a kórházból. Barack színű nagyon minőségi, drága textil pólyák voltak, és ő lábtól látta őket! Tudta hogy a babáink azok, de az arcukat nem látta. És mikor akartuk elhozni őket, akkor mondták, hogy mégsem lehet, úgyhogy hagyjuk ott őket, és menjünk!
Volt hogy azt álmodta, hogy megvettük a nagyobb autót – ami kellett volna, mert az enyémbe nem fért volna be a három babaülés – és pakoltunk a csomagtartóba, hogy utazunk a Picikkel valahova. És tudtuk, hogy ott ülnek a hátsó üléseken egymás mellett, de mikor előre mentünk, hogy beüljünk, akkor benéztünk a kocsiba, és se babaülés nem volt az autóban, se a gyerekek. Üres volt! De míg pakoltunk, addig tudtuk hogy ott ülnek már bekötve a gyerekülésekben.
Vagy elutaztunk nyaralni, ott voltak a gyerekei (a már meglévő kettő lánya) és rám nézett, és látta az arcomon, hogy olyan hiányérzet van bennem, hogy valaki(k) hiányzik(hiányoznak). És leültünk egy padra, és odaült mellénk egy kb 4-5 éves kisfiú, aki egy kis eleven rosszcsont kópé volt, és huncutul mosolygott ránk. És mikor ránéztünk, akkor értettük meg, hogy ő a mi kisfiunk, és ő úgy nézett ránk, hogy na végre, hogy rájöttünk, hogy ő hozzánk tartozik. És elmúlt az arcomról a hiány!
Én olyanokat álmodok, hogy pl. tudom, hogy melyik kis rugdalózóban vannak a lányok, és itthon vagyunk. Én láttam az arcukat is! Kis jókedvűen, virgoncan kapálóztak, mosolyogtak, jól voltak, teljesen egészségesek! És míg nézem őket, azt figyelem, hogy még meddig mozognak, mert tudat alatt tudom álmomban is, hogy nem így történt. És olyan sorrendben hagyták abba a mozgást, amilyen sorrendben megszülettek...
Valahogy minden álmunkban benne vannak, és benne van az is, hogy terhes voltam, és a mi három kis Picikénk is jelen van, és az is, hogy nem jól alakult a terhesség és elveszítettük őket! Mindketten pontosan tudjuk/ meg is álmodjuk, hogy mi történt.
Tényleg ijesztő néha belegondolni is. Nem tudom, hogy ilyenkor ez a feldolgozás része, és az agyunk pörög és dolgozik még álmunkban is, hogy valahogyan el tudjuk fogadni a történteket? Amikor másról álmodunk, olyankor is benne van valami tanács, vagy utalás a terhességről, illetve a koraszülésről. Rendszeresen álmodunk a nőgyógyászommal mindketten!!!
Közben a napjaink egyre nagyobb részét veszi át, hogy készülünk egy következő terhességre, és várjuk hogy elkezdhessük végre. Egyre jobban vágyom a kontrollokra, és az újabb kivizsgálásokra, hogy végre elkezdhessük a lombikot ismét, és kapjuk már meg a receptjeinket, és kezdhessük az injekciózást. Mert akkor már ténylegesen lépdelnénk a siker felé ismét!
Ez olyan furcsa, hogy az ember a lombik előtt/alatt teljesen injekció függővé válik! Egyszerűen hiányzik a napi többszöri szurkálás. Már kész terveink vannak arról, hogy hogyan tudjuk lerövidíteni a várakozási időt!
A sors ismét nagyon érdekeset tett velünk!
Éppen 14 nappal a szülés után egyszercsak megindult a tejem. De nem ám csak amolyan átlagosan! Annyi van, hogy a három babának is sok lett volna! Pedig szedtem rá gyógyszert 10 napig, hogy ne is induljon be, és nem tettem semmit, amivel segíteném a beindulását! Teljesen azt hittem, hogy megúsztam a dolgot, és nem lesz ezzel gond! Ehhez képest már 5. napja mást sem csinálok, csak alig iszom, zsálya teát szoktam napi 3 csészével, mert az állítólag tejapasztó hatású, illetve 5 napja éjjel-nappal borogatom, hogy végre elmúljon. De csak folyik, folyik és folyik! Anélkül, hogy bármit tennék. Hanyatt fekszem, és ha leveszem a törölközőt, akkor csak azt látjuk, hogy elindul magától.
Olyan rettentően furcsa, hogy még ez is jelentkezett... babák sehol, nincs kinek adni ezt a hihetetlen sok tejet, és nem akar múlni egyáltalán. Lelkileg is olyan pocsékul érintett, hogy ez is beindult nálam, de minek? Miért kell ezzel is küzdeni???
Laci szét akarja szedni a kiságyakat...legalábbis a 3-ból 2-t. Olyan furcsán érint ez is! Bennem van, hogy mi van, ha pl két babánk lesz legközelebb? Akkor nem kell szétszedni 2 ágyat, csak 1-et! Olyan nehezen fogadom el, hogy nem 3 babaágy fog ott állni, csak egy!
Várom a következő lombikot, hogy ismét babát várjunk, és közben nem tudok egy gyerkőcben gondolkodni...valahogy elképzelhetetlen hogy egyszerre egy babánk lesz majd. Valahogy annyira ikres anyukának érzem magam. Lehet hogy ennyire belém ivódott közel 6 hónap alatt, hogy nekünk ikreink lesznek? De akkor is azt érzem, hogy nem egy Picúr érkezik majd hozzánk, hanem kettő! Pedig a nőgyógyászom megmondta, hogy egyszerre csak egyet kéne csinálni! De még mindig bennem van a "félelem", hogy ha csak egyet ültetnek be, akkor biztosan megtapad-e? Egyszerűen azt érzem, hogy nem bírok ki több kudarcot, sikertelenséget! Nem bírom ki, ha nem sikerül legközelebb! Nem hiszem el, hogy ennyit kellene várnunk a babáinkra! Nem akarom elhinni, hogy ennyire sokat kell tanulnunk az élettől...ilyen rosszul csináltunk eddig valamit, hogy most jól megleckéztet az élet? Félek a sikertelenségtől, a kudarctól, a bánattól... és attól, hogy még többet kell várakoznunk.
Most várjuk a mi időnket, hogy végre eljöjjön a mi pillanatunk és boldogok lehessünk a gyerekeinkkel együtt!
Részben azért nem írtam az elmúlt héten, mert több „jó” pillanatunk volt, és nem akartam direkt kiborítani magamat azzal, hogy írni kezdek! (bár most nem tört rám a zokogás, hogy ezt megírtam). Azt éreztem, hogy nem jön úgy belőlem a mondanivaló ezzel kapcsolatban, mint eddig. De tegnap óta annyira le akartam ülni megírni ezeket!
2010. 04. 17.
Pszichológusnak írtam 3.
Tegnap „jó” napom volt az eddigiekhez képest. Nem is írtam semmit, mert nem éreztem, hogy most jó lenne. Nem sírtam, egész nap telefonálgattam, e-maileztem,... és nem a mély szomorúsággal keltem fel és nem is az uralkodott rajtam egész nap. Többször bementem a babaszobába, persze csak néhány percre, de nem borultam ki.
Aztán haza jött Laci, és elkezdett noszogatni, hogy igazán kimehetnék kicsit a kertbe a friss levegőre, de minden idegszálam tiltakozott ellene. Eszem ágában nem volt emberek közé menni, vagy a lehetőséget megadni annak, hogy valaki kérdezzen, vagy csak lássam ahogyan észreveszi, hogy nincs már hasam,... Addig addig noszogatott, míg kidugtam az orromat. Persze minden szomszéd itthon volt, hallottam, hogy mindenki kint van, még tart a tavaszi szünet, így a gyerekeik is kint játszottak. Míg kimentem, addig gyorsan felhívtam anyut, hogy telefonon beszéljek vele, hátha azzal megúszom a szomszédok kérdéseit, köszönéseit, nézését, szánakozását, ...
Na nem pont így lett. Átköszönt a kerítésen az egyik szomszédunk (akinek iker lányai vannak), hogy na, milyen rég látott minket, és mi újság a lányokkal, nem múlt héten voltunk 4D-s ultrahangon? Mekkorák, milyenek,...stb. Laci állt mellettem, és nem válaszolt, csak bólogatott neki, hogy ne kérdezzen semmit, majd közölte, hogy most már bemehetek. Persze addigra már sírtam kint és semmi nem érdekelt. Teljesen értetlenül néztem rá, hogy miért? Azt hiszi, hogy ha nem hallom, hogy mit válaszol, akkor nem tudom majd, hogy mi történt? Azt hiszi, hogy én lemaradtam az elmúlt másfél hétről és nem tudom hogy már nincsenek a babáink a hasamban? Attól hogy nem hallom, még tudom hogy mit mond a szomszédnak... még ültem kint és sírtam pár percig, aztán bejöttem a házba.
Amikor később bejött utánam, akkor kérdeztem, hogy ha már rákérdeztek, akkor mi értelme van nem válaszolni? Túleshettünk volna az egészen, kérdez, válaszolunk, és ezzel le van tudva. Egy emberrel kevesebb akivel még szembe kell nézni – na nem mintha érdekelne hogy ki mit gondol, csak utálom az összes ilyenkor számításba jövő reakciót. Laci mondta, hogy nem akarta előttem mondani, hogy ne zaklasson fel a részletekkel és ne kelljen újra hallanom, hogy mi történt. Mire nem túl kedvesen odavágtam neki, hogy attól, mert nem hallom, még tudom mi történt, és már bocsánat, de kettőnk közül én voltam ott minden pillanatban, nekem kellett végigcsinálni, ő szerencsére nem kellett végignézze, és kimehetett a szobából míg tartott ez a borzalom. Bár én is kimehettem volna... úgyhogy ne mondja, hogy nem akar szembesíteni a részletekkel, mert sokkal több részlet él bennem minden nap minden pillanatában mint azt ő el tudja képzelni. Ettől nagyon magamba fordultam. Nem érdekelt már utána semmi, csak beállt a korábban megszokott állapot, mikor csak vagyok és bambán nézek ki a fejemből, minden mindegy és bár nem is lennék már aznapra...
Persze ez nem esett jól neki, mert úgy érezte, hogy őt hibáztatom, és ha nem küld ki a levegőre, akkor ez nem történik meg. Igazából nem őt hibáztatom, és tudom, hogy egyszer úgyis szembe kell néznem másokkal, a kérdő tekintetekkel, de talán nem most. Azokat az e-maileket is azért küldtük szét az ismerőseink, barátaink, családtagjaink közt, amiben 2 mondatban közöltük, hogy mi történt és nem akarunk róla beszélgetni senkivel, mert talán azt reméltem tőle, hogy utána nem kell ilyen formában szembenéznem ezzel. Az e-mailből tudják mi történt, felfogták a változást, és tekintve, hogy nem kommunikálok velük és szerintem még jónéhány hétig nem is fogok, így mire legközelebb a közelükbe sodor az élet, talán már nem lesz téma. Már nem fognak kérdően, szánakozóan nézni, nem akarnak részleteket, mert tudomásul vették már és kész. Erre kimegyek a kertbe a tavaszi szünet utolsó napján, és élő céltáblának kiállítom magam?
Folyton össze-vissza álmodok mindenfélét... pl hogy adnak egy ampullát az orvosnál, hogy ezt be kell adni, néznek vért előtte és majd utána egy héttel, és abból majd látjuk, hogy megtapadtak-e a babák, és terhes vagyok-e újra.
Vagy hogy orvoshoz kell mennem, és értetlenül indulok el, mert az rémlik, hogy még terhesen kaptam az időpontot, és amiatt kell mennem vizsgálatra, de közben tudom, hogy már nem vagyok terhes és nem értem miért megyek nőgyógyászhoz, ha majd csak 3 hét múlva lesz a kontroll - mint ahogyan ez most van a valóságban.
Szerda éjjel amiatt nem tudtam aludni, hogy március 29 hétfő este 19:00 órai eseményektől kezdődően elkezdtek pörögni az agyamban a történtek, ahogyan elfolyt a magzatvíz és utána pörögtek az események, folyosó, lift, szülőszoba, vizsgáló, ultrahang, megint vizsgáló, ismét szülőszoba kedd estig...végigpörgött minden. Nagyon sírtam, és mikor a végéhez értem, már vártam, hogy majd megnyugszom, de ekkor kezdődött elölről az egész... nem emlékszem hányszor pörgött végig az egész, de végül nagy nehezen elaludtam. Ezután álmodtam azt, hogy az ampullát be kell adni, és akkor újra terhes leszek.
Mindeközben aggódok amiatt, hogy majd ha újra ott tartunk, és kezdünk egy következő lombikot, akkor „csak” egy babát kaphatunk vissza. És hogy nem véletlenül minimum 2-t szoktak visszaültetni, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy megtapad. És mi van ha nem tapad meg az az egy?
Közben fogalmam sincs az egyes terhességről, el sem tudom képzelni milyen, ha nem több baba van a hasamban. Ismerős körben van akinek épp most sikerült egy lombik és 2 babájuk lesz...olyan furcsa érzés, hogy ikreik lesznek, én meg várok hogy egyáltalán ismét megpróbálhassuk, és mindenkinek az a célja, hogy ne legyen egyszerre több babánk.
A családunk egy jelentős része nagyon vallásos. Ők teljesen úgy élik az életüket, ahogy a római katolikusoktól ezt „elvárja” az egyház, minden héten többször templomba járnak, naponta többször imádkoznak, imaórákra mennek, gyónnak, ...
Mi hiszünk Istenben, és igyekszünk jó emberek lenni, de nem járunk rendszeresen templomba, gyónni, misére, ... bár a beültetés után mondtam Lacinak, hogy menjünk el, akkor voltunk is és jó érzés volt. Terhesség alatt is volt hogy eszembe jutott, de akkor már nem igen tudtam volna eljutni odáig és végig állni vagy ülni. Feküdnöm kellett.
A terhességem elején, mikor a családot beavattuk az egészbe, abba hogy lombik, hogy megtapadtak és hogy ketten, majd hogy hárman vannak, mindenki hálát adott Istennek, hogy milyen csoda, hogy küldte nekünk ezt a három babát. Mindenki égi áldásnak érezte, hogy annyira akartak jönni hozzánk a Picúrok, hogy kettőből lettek hárman. Az ember ezt nagyon könnyen hajlamos volt így kezelni. Az első pillanattól minden napom úgy kezdődött és úgy is ért véget, hogy hálát adtam értük, hogy vannak, hogy jól vannak, és kértem, hogy csak így legyen végig, és boldogok lehessünk, három egészséges kisbabával jöjjünk haza a kórházból! Persze már a lombik előtt is szintén minden nap minimum kétszer relaxáltam, hogy minél jobban segítsem a babákat abban hogy megtalálják a pocimban a helyüket, hogy a testem kész legyen arra hogy ők fejlődjenek és egészségesen megszülessenek. Illetve nagyon jól ment a relaxálással kizárni a kívülről érkező stresszt. Pár hét után már percek alatt teljesen ki tudtam zárni magamból minden idegességet, feszültséget, fölösleges aggodalmat, ...mindent ami negatív volt és úgy éreztem, hogy nem akarom átengedni a babáinkig, mert nem segíti őket! A relaxálás egy idő után „elmaradt”, vagyis valami lebutított szintje kezdett működni, mert ahogy már nem tudtam rendesen feküdni, ülni, állni, semmit csinálni, csak folyton ficeregtem, mert sehogy sem volt kényelmes, úgy egyre kevésbé ment ez a laza, kikapcsolt állapot. Maradt az, hogy mikor nem tudtam aludni, vagy csak forgolódtam, folyton azért imádkoztam, hogy minden rendben legyen!
A család minden alkalommal mikor beszéltünk, elmondta, hogy imádkoznak a picikért, és nyugodjak meg, minden rendben lesz! Mert ha ezt a három kis csodát kaptuk odafentről, akkor vigyáznak is rájuk! Mikor kezdtek összecsapni a fejünk fölött a hullámok, akkor a kórházban is képtelen voltam aludni, csak arra emlékszem, hogy vég nélkül egész éjjel imádkoztam, hogy ne legyen baj. Aztán ahogy beindultak és felgyorsultak az események, úgy minden teljesen eltávolodott tőlem, akkor, abban a helyzetben csak a racionális világ maradt, amit pillanatról pillanatra csinálni kellett. Utána gondoltam rá, hogy miért történt, és mit kellett ezáltal megtanulnunk? Nem volt bennem harag, csalódottság, semmi ilyen érzés se Isten, se sors, se az élet felé. Nem „utáltam” másokat amiért ők boldogok és nekik sikerült, nem volt bajom semmivel és senkivel, csak ott voltam a fájdalmunkkal.
Mikor már itthon voltunk, egyik este nem tudtam aludni és kérdeztem Lacit, hogy ő álmos-e. Mondta hogy igen, tud aludni, de ha én nem, imádkozzak, és akkor belealszom talán abba. Mire rá néztem, és sírva közöltem vele, hogy én kedd óta már nem tudok imádkozni...valahogy nem megy. Reggel visszakanyarodtam erre és kérdeztem tőle (kicsit meglepetten), hogy ő szokott imádkozni?!?!? Mire mondta hogy igen. Én meg kérdeztem, hogy és ugyan miért? A Babáinkért, akik nincsenek már velünk, vagy azokért akik remélhetőleg majd lesznek, vagy értünk, vagy miért? Azt válaszolta, hogy mindezért.
Azóta volt hogy kaptam mailt pl. Keresztanyámtól, aki misét íratott náluk otthon a Kicsi Babáinkért, és akik ezt úgy látják, hogy nem véletlen, hogy nagyhéten történt mindez, és a Kislányaink Jézussal felmentek a mennybe, és ők mindig vigyázni fognak ránk, és majd egyszer az örök életben együtt leszünk velük. Én olyannyira nem tudtam magamban tartani amit érzek, hogy erre válaszul visszaírtam egy levelet, amiben leírtam, hogy én már imádkozni sem tudok, és csak reménykedek, hiszem és bízok abban hogy lesznek nekünk egészséges gyerekeink hamarosan! Közben most hogy így belegondolok, nem remélem, hanem tudom hogy így lesz, és hamarosan lesznek nekünk egészséges gyerekeink!!! Már a szülőszobán is tudtam! Bár még mindig van hogy nekiállok a válaszokat keresni, hogy vajon mi az ami miatt ez történt. Ennyit és ekkorákat hibáztunk eddigi életünkben? És az a büntetés? Vagy miért? Laci szerint erre nem biztos hogy valaha is meg fogjuk tudni a választ, vagy hogy tudnunk kell egyáltalán. Leginkább el kellene fogadnunk, és megtanulni ezzel együtt élni.
Míg terhes voltam, minden alkalommal, mikor elmentem a tükör előtt, megnéztem a pocakomat oldalról és elölről is. Olyan jó volt látni, és olyan jó volt a változás is. Szerettem ahogyan a sejthetőből nagyon hamar teljesen egyértelművé vált, és nőtt, ahogyan növekedtek benne a Picikéink. Zuhanyzáskor a kádból ezerszer is belenéztem a tükörbe, hogy egészében lássam, ahogy a testem megváltozott és napról napra egyre jobban alkalmazkodik a babákhoz. Minden szempontból egyre inkább alárendelődik nekik, és készül arra, hogy ők odabent egyre nagyobbak lehessenek, és majd megszülessenek, és utána szoptatni tudjak,...stb. Imádtam az egészet. Látni is, megélni is, érezni is, és azt is, hogy annyira ezer százalékig boldogok voltunk, hogy csak annyi vágyunk maradt az életünk végéig, hogy ez mindig így maradjon!
És ez olyan hirtelen megváltozott! Olyan felfoghatatlanul gyorsan véget ért, szerte foszlott. Emlékszünk még arra, hogy milyen volt, de már nem érezzük. Lacival itt vagyunk egymásnak, közben egymásért is aggódunk, hogy mindketten meg tudjunk birkózni ezzel a helyzettel, mindketten várjuk a folytatást, ugyanakkor sokszor mindketten összetörünk. Boldog vagyok, hogy tudjuk, hogy milyen boldogok tudunk lenni együtt és várjuk hogy ismét ez hassa át a mindennapjainkat, de olykor tényleg nem látom, hogy mikor jön el ismét ez az állapot.
Idegen vagyok magamnak – testileg mindenképpen! Most is gyakran megnézem a tükörben a hasam mikor elsétálok előtte, csak most szomorúságot, csalódottságot, undort érzek. Egy funkcióját vesztett, tőlem teljesen idegen testet, testrészt látok.
Sokszor eszembe jut, hogy mindenki csak akkora terhet kap életében amekkorát még éppen el tud viselni...ezt annyian elmondták az eddigi hónapokban, és az utóbbi másfél hétben is...persze ez vigasztaló, talán van esély, hogy megbirkózunk vele, de ugyanakkor miért kell „ennyire erősnek lennünk”????? annyival kisebb teherrel is beértem volna... Annyira minden klappolt, és tökéletes volt, hogy megint jönnie kellett valami rossznak? De ekkora rossznak??? Kilométerekkel a föld fölött jártunk, és most nem tudok olyan mélységet leírni ahol érzem magunkat! A legtetejéről a legalja alá süllyedtünk. És lassan lehet hogy kellene az erő, hogy talpra álljunk és elkezdjünk kimászni, de vannak napok, mikor abban sem vagyok biztos, hogy fel tudunk állni...nem hogy elkezdeni felfelé kapaszkodni. Máskor van hogy jó jelnek látom, mikor már legalább a falra tesszük a kezünket és megérintjük azt amibe bele kellene kapaszkodni és felmászni rajta.
Olykor meg jön az aggodalom, a félelem ismét a siker miatt, hogy de ugye tényleg sikerülni fog legközelebb???? Azt érzem, hogy nem bírok ki még egy kudarcot! Ezek után nem fogok tudni megbirkózni vele. Nagyon jó lenne garanciát kapni, hogy igen, csak bátran, tuti sikerülni fog, de tudom hogy erre nincs biztosíték! Bele kell vágnunk majd, hinnünk kell benne hogy sikerül!
Eddig soha fel sem merült bennem hogy ne sikerülne! Valahogy tudtam hogy a beültetés, megtapadás, és minden menni fog! Nem lesz baj! De attól ami most történt, belém költözött a rettegés, hogy mi van ha nem megy majd? Mi van ha újabb kudarc jön? Azt hogyan fogjuk kibírni? És nem akarom kibírni sehogy a kudarcot, mert nem akarok több olyan esélyt ami nem sikerül!!!! El kell hogy érkezzen végre a boldogság az életünkbe!
Aztán haza jött Laci, és elkezdett noszogatni, hogy igazán kimehetnék kicsit a kertbe a friss levegőre, de minden idegszálam tiltakozott ellene. Eszem ágában nem volt emberek közé menni, vagy a lehetőséget megadni annak, hogy valaki kérdezzen, vagy csak lássam ahogyan észreveszi, hogy nincs már hasam,... Addig addig noszogatott, míg kidugtam az orromat. Persze minden szomszéd itthon volt, hallottam, hogy mindenki kint van, még tart a tavaszi szünet, így a gyerekeik is kint játszottak. Míg kimentem, addig gyorsan felhívtam anyut, hogy telefonon beszéljek vele, hátha azzal megúszom a szomszédok kérdéseit, köszönéseit, nézését, szánakozását, ...
Na nem pont így lett. Átköszönt a kerítésen az egyik szomszédunk (akinek iker lányai vannak), hogy na, milyen rég látott minket, és mi újság a lányokkal, nem múlt héten voltunk 4D-s ultrahangon? Mekkorák, milyenek,...stb. Laci állt mellettem, és nem válaszolt, csak bólogatott neki, hogy ne kérdezzen semmit, majd közölte, hogy most már bemehetek. Persze addigra már sírtam kint és semmi nem érdekelt. Teljesen értetlenül néztem rá, hogy miért? Azt hiszi, hogy ha nem hallom, hogy mit válaszol, akkor nem tudom majd, hogy mi történt? Azt hiszi, hogy én lemaradtam az elmúlt másfél hétről és nem tudom hogy már nincsenek a babáink a hasamban? Attól hogy nem hallom, még tudom hogy mit mond a szomszédnak... még ültem kint és sírtam pár percig, aztán bejöttem a házba.
Amikor később bejött utánam, akkor kérdeztem, hogy ha már rákérdeztek, akkor mi értelme van nem válaszolni? Túleshettünk volna az egészen, kérdez, válaszolunk, és ezzel le van tudva. Egy emberrel kevesebb akivel még szembe kell nézni – na nem mintha érdekelne hogy ki mit gondol, csak utálom az összes ilyenkor számításba jövő reakciót. Laci mondta, hogy nem akarta előttem mondani, hogy ne zaklasson fel a részletekkel és ne kelljen újra hallanom, hogy mi történt. Mire nem túl kedvesen odavágtam neki, hogy attól, mert nem hallom, még tudom mi történt, és már bocsánat, de kettőnk közül én voltam ott minden pillanatban, nekem kellett végigcsinálni, ő szerencsére nem kellett végignézze, és kimehetett a szobából míg tartott ez a borzalom. Bár én is kimehettem volna... úgyhogy ne mondja, hogy nem akar szembesíteni a részletekkel, mert sokkal több részlet él bennem minden nap minden pillanatában mint azt ő el tudja képzelni. Ettől nagyon magamba fordultam. Nem érdekelt már utána semmi, csak beállt a korábban megszokott állapot, mikor csak vagyok és bambán nézek ki a fejemből, minden mindegy és bár nem is lennék már aznapra...
Persze ez nem esett jól neki, mert úgy érezte, hogy őt hibáztatom, és ha nem küld ki a levegőre, akkor ez nem történik meg. Igazából nem őt hibáztatom, és tudom, hogy egyszer úgyis szembe kell néznem másokkal, a kérdő tekintetekkel, de talán nem most. Azokat az e-maileket is azért küldtük szét az ismerőseink, barátaink, családtagjaink közt, amiben 2 mondatban közöltük, hogy mi történt és nem akarunk róla beszélgetni senkivel, mert talán azt reméltem tőle, hogy utána nem kell ilyen formában szembenéznem ezzel. Az e-mailből tudják mi történt, felfogták a változást, és tekintve, hogy nem kommunikálok velük és szerintem még jónéhány hétig nem is fogok, így mire legközelebb a közelükbe sodor az élet, talán már nem lesz téma. Már nem fognak kérdően, szánakozóan nézni, nem akarnak részleteket, mert tudomásul vették már és kész. Erre kimegyek a kertbe a tavaszi szünet utolsó napján, és élő céltáblának kiállítom magam?
Folyton össze-vissza álmodok mindenfélét... pl hogy adnak egy ampullát az orvosnál, hogy ezt be kell adni, néznek vért előtte és majd utána egy héttel, és abból majd látjuk, hogy megtapadtak-e a babák, és terhes vagyok-e újra.
Vagy hogy orvoshoz kell mennem, és értetlenül indulok el, mert az rémlik, hogy még terhesen kaptam az időpontot, és amiatt kell mennem vizsgálatra, de közben tudom, hogy már nem vagyok terhes és nem értem miért megyek nőgyógyászhoz, ha majd csak 3 hét múlva lesz a kontroll - mint ahogyan ez most van a valóságban.
Szerda éjjel amiatt nem tudtam aludni, hogy március 29 hétfő este 19:00 órai eseményektől kezdődően elkezdtek pörögni az agyamban a történtek, ahogyan elfolyt a magzatvíz és utána pörögtek az események, folyosó, lift, szülőszoba, vizsgáló, ultrahang, megint vizsgáló, ismét szülőszoba kedd estig...végigpörgött minden. Nagyon sírtam, és mikor a végéhez értem, már vártam, hogy majd megnyugszom, de ekkor kezdődött elölről az egész... nem emlékszem hányszor pörgött végig az egész, de végül nagy nehezen elaludtam. Ezután álmodtam azt, hogy az ampullát be kell adni, és akkor újra terhes leszek.
Mindeközben aggódok amiatt, hogy majd ha újra ott tartunk, és kezdünk egy következő lombikot, akkor „csak” egy babát kaphatunk vissza. És hogy nem véletlenül minimum 2-t szoktak visszaültetni, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy megtapad. És mi van ha nem tapad meg az az egy?
Közben fogalmam sincs az egyes terhességről, el sem tudom képzelni milyen, ha nem több baba van a hasamban. Ismerős körben van akinek épp most sikerült egy lombik és 2 babájuk lesz...olyan furcsa érzés, hogy ikreik lesznek, én meg várok hogy egyáltalán ismét megpróbálhassuk, és mindenkinek az a célja, hogy ne legyen egyszerre több babánk.
A családunk egy jelentős része nagyon vallásos. Ők teljesen úgy élik az életüket, ahogy a római katolikusoktól ezt „elvárja” az egyház, minden héten többször templomba járnak, naponta többször imádkoznak, imaórákra mennek, gyónnak, ...
Mi hiszünk Istenben, és igyekszünk jó emberek lenni, de nem járunk rendszeresen templomba, gyónni, misére, ... bár a beültetés után mondtam Lacinak, hogy menjünk el, akkor voltunk is és jó érzés volt. Terhesség alatt is volt hogy eszembe jutott, de akkor már nem igen tudtam volna eljutni odáig és végig állni vagy ülni. Feküdnöm kellett.
A terhességem elején, mikor a családot beavattuk az egészbe, abba hogy lombik, hogy megtapadtak és hogy ketten, majd hogy hárman vannak, mindenki hálát adott Istennek, hogy milyen csoda, hogy küldte nekünk ezt a három babát. Mindenki égi áldásnak érezte, hogy annyira akartak jönni hozzánk a Picúrok, hogy kettőből lettek hárman. Az ember ezt nagyon könnyen hajlamos volt így kezelni. Az első pillanattól minden napom úgy kezdődött és úgy is ért véget, hogy hálát adtam értük, hogy vannak, hogy jól vannak, és kértem, hogy csak így legyen végig, és boldogok lehessünk, három egészséges kisbabával jöjjünk haza a kórházból! Persze már a lombik előtt is szintén minden nap minimum kétszer relaxáltam, hogy minél jobban segítsem a babákat abban hogy megtalálják a pocimban a helyüket, hogy a testem kész legyen arra hogy ők fejlődjenek és egészségesen megszülessenek. Illetve nagyon jól ment a relaxálással kizárni a kívülről érkező stresszt. Pár hét után már percek alatt teljesen ki tudtam zárni magamból minden idegességet, feszültséget, fölösleges aggodalmat, ...mindent ami negatív volt és úgy éreztem, hogy nem akarom átengedni a babáinkig, mert nem segíti őket! A relaxálás egy idő után „elmaradt”, vagyis valami lebutított szintje kezdett működni, mert ahogy már nem tudtam rendesen feküdni, ülni, állni, semmit csinálni, csak folyton ficeregtem, mert sehogy sem volt kényelmes, úgy egyre kevésbé ment ez a laza, kikapcsolt állapot. Maradt az, hogy mikor nem tudtam aludni, vagy csak forgolódtam, folyton azért imádkoztam, hogy minden rendben legyen!
A család minden alkalommal mikor beszéltünk, elmondta, hogy imádkoznak a picikért, és nyugodjak meg, minden rendben lesz! Mert ha ezt a három kis csodát kaptuk odafentről, akkor vigyáznak is rájuk! Mikor kezdtek összecsapni a fejünk fölött a hullámok, akkor a kórházban is képtelen voltam aludni, csak arra emlékszem, hogy vég nélkül egész éjjel imádkoztam, hogy ne legyen baj. Aztán ahogy beindultak és felgyorsultak az események, úgy minden teljesen eltávolodott tőlem, akkor, abban a helyzetben csak a racionális világ maradt, amit pillanatról pillanatra csinálni kellett. Utána gondoltam rá, hogy miért történt, és mit kellett ezáltal megtanulnunk? Nem volt bennem harag, csalódottság, semmi ilyen érzés se Isten, se sors, se az élet felé. Nem „utáltam” másokat amiért ők boldogok és nekik sikerült, nem volt bajom semmivel és senkivel, csak ott voltam a fájdalmunkkal.
Mikor már itthon voltunk, egyik este nem tudtam aludni és kérdeztem Lacit, hogy ő álmos-e. Mondta hogy igen, tud aludni, de ha én nem, imádkozzak, és akkor belealszom talán abba. Mire rá néztem, és sírva közöltem vele, hogy én kedd óta már nem tudok imádkozni...valahogy nem megy. Reggel visszakanyarodtam erre és kérdeztem tőle (kicsit meglepetten), hogy ő szokott imádkozni?!?!? Mire mondta hogy igen. Én meg kérdeztem, hogy és ugyan miért? A Babáinkért, akik nincsenek már velünk, vagy azokért akik remélhetőleg majd lesznek, vagy értünk, vagy miért? Azt válaszolta, hogy mindezért.
Azóta volt hogy kaptam mailt pl. Keresztanyámtól, aki misét íratott náluk otthon a Kicsi Babáinkért, és akik ezt úgy látják, hogy nem véletlen, hogy nagyhéten történt mindez, és a Kislányaink Jézussal felmentek a mennybe, és ők mindig vigyázni fognak ránk, és majd egyszer az örök életben együtt leszünk velük. Én olyannyira nem tudtam magamban tartani amit érzek, hogy erre válaszul visszaírtam egy levelet, amiben leírtam, hogy én már imádkozni sem tudok, és csak reménykedek, hiszem és bízok abban hogy lesznek nekünk egészséges gyerekeink hamarosan! Közben most hogy így belegondolok, nem remélem, hanem tudom hogy így lesz, és hamarosan lesznek nekünk egészséges gyerekeink!!! Már a szülőszobán is tudtam! Bár még mindig van hogy nekiállok a válaszokat keresni, hogy vajon mi az ami miatt ez történt. Ennyit és ekkorákat hibáztunk eddigi életünkben? És az a büntetés? Vagy miért? Laci szerint erre nem biztos hogy valaha is meg fogjuk tudni a választ, vagy hogy tudnunk kell egyáltalán. Leginkább el kellene fogadnunk, és megtanulni ezzel együtt élni.
Míg terhes voltam, minden alkalommal, mikor elmentem a tükör előtt, megnéztem a pocakomat oldalról és elölről is. Olyan jó volt látni, és olyan jó volt a változás is. Szerettem ahogyan a sejthetőből nagyon hamar teljesen egyértelművé vált, és nőtt, ahogyan növekedtek benne a Picikéink. Zuhanyzáskor a kádból ezerszer is belenéztem a tükörbe, hogy egészében lássam, ahogy a testem megváltozott és napról napra egyre jobban alkalmazkodik a babákhoz. Minden szempontból egyre inkább alárendelődik nekik, és készül arra, hogy ők odabent egyre nagyobbak lehessenek, és majd megszülessenek, és utána szoptatni tudjak,...stb. Imádtam az egészet. Látni is, megélni is, érezni is, és azt is, hogy annyira ezer százalékig boldogok voltunk, hogy csak annyi vágyunk maradt az életünk végéig, hogy ez mindig így maradjon!
És ez olyan hirtelen megváltozott! Olyan felfoghatatlanul gyorsan véget ért, szerte foszlott. Emlékszünk még arra, hogy milyen volt, de már nem érezzük. Lacival itt vagyunk egymásnak, közben egymásért is aggódunk, hogy mindketten meg tudjunk birkózni ezzel a helyzettel, mindketten várjuk a folytatást, ugyanakkor sokszor mindketten összetörünk. Boldog vagyok, hogy tudjuk, hogy milyen boldogok tudunk lenni együtt és várjuk hogy ismét ez hassa át a mindennapjainkat, de olykor tényleg nem látom, hogy mikor jön el ismét ez az állapot.
Idegen vagyok magamnak – testileg mindenképpen! Most is gyakran megnézem a tükörben a hasam mikor elsétálok előtte, csak most szomorúságot, csalódottságot, undort érzek. Egy funkcióját vesztett, tőlem teljesen idegen testet, testrészt látok.
Sokszor eszembe jut, hogy mindenki csak akkora terhet kap életében amekkorát még éppen el tud viselni...ezt annyian elmondták az eddigi hónapokban, és az utóbbi másfél hétben is...persze ez vigasztaló, talán van esély, hogy megbirkózunk vele, de ugyanakkor miért kell „ennyire erősnek lennünk”????? annyival kisebb teherrel is beértem volna... Annyira minden klappolt, és tökéletes volt, hogy megint jönnie kellett valami rossznak? De ekkora rossznak??? Kilométerekkel a föld fölött jártunk, és most nem tudok olyan mélységet leírni ahol érzem magunkat! A legtetejéről a legalja alá süllyedtünk. És lassan lehet hogy kellene az erő, hogy talpra álljunk és elkezdjünk kimászni, de vannak napok, mikor abban sem vagyok biztos, hogy fel tudunk állni...nem hogy elkezdeni felfelé kapaszkodni. Máskor van hogy jó jelnek látom, mikor már legalább a falra tesszük a kezünket és megérintjük azt amibe bele kellene kapaszkodni és felmászni rajta.
Olykor meg jön az aggodalom, a félelem ismét a siker miatt, hogy de ugye tényleg sikerülni fog legközelebb???? Azt érzem, hogy nem bírok ki még egy kudarcot! Ezek után nem fogok tudni megbirkózni vele. Nagyon jó lenne garanciát kapni, hogy igen, csak bátran, tuti sikerülni fog, de tudom hogy erre nincs biztosíték! Bele kell vágnunk majd, hinnünk kell benne hogy sikerül!
Eddig soha fel sem merült bennem hogy ne sikerülne! Valahogy tudtam hogy a beültetés, megtapadás, és minden menni fog! Nem lesz baj! De attól ami most történt, belém költözött a rettegés, hogy mi van ha nem megy majd? Mi van ha újabb kudarc jön? Azt hogyan fogjuk kibírni? És nem akarom kibírni sehogy a kudarcot, mert nem akarok több olyan esélyt ami nem sikerül!!!! El kell hogy érkezzen végre a boldogság az életünkbe!
Pszichológusnak írtam 2.
Tegnap, ahogyan leírtam a történteket, persze sok sok sírás közepette, úgy elfogyott bennem minden. Olyan volt, mintha egy teli edényből kiürült volna minden, és csak üresen állna ott, és nem lehet már mit hozzáfűzni. Este viszont már nem ezt éreztem.
Eddig idegesített a tv, rádió és minden ilyen jellegű kívülről jövő dolog. Talán azért, mert csak üres tekintettel bámultam, de úgy közömbösített, betompította a gondolataimat, és nem akartam hogy ne tudjak gondolni a Picikre és arra ami történt. Amíg néztem a híradót, vagy csak ment a tv este itthon, olyankor olyan kívülálló voltam és egyáltalán nem borultam ki, csak vegetáltam. Tegnap óta már erre sem jó a tv! Már ha nézem, és éppen – kivételesen – nem egy olyan hír vagy riport megy, amiben ikreket mutatnak, vagy beteg gyerekekről beszélnek, esetleg életveszélyben lévőkről, vagy éppen nemrég született kislányról, akit éppen Zoénak hívnak,…stb, már akkor sem tudok közömbös maradni. Már akkor is kiborulok, és csak azt érzem, hogy fáj és üres…
A napjaim azzal telnek 8. napja, hogy vagyok, fekszem (mert muszáj), néha megnézem a maileket – bár nem érdekelnek - , és csak nézek előre… Laci szerint üres tekintettel valahová. Sokszor nem is gondolok semmire , de egyik pillanatról a másikra változom. A semmiből hirtelen kitör a zokogás, és hol percekig, hol órákig nem marad abba, aztán egy másodperc alatt újra közömbös leszek és bambulok tovább.
Gondolkodtam rajta tegnap (legalábbis megpróbáltam), hogy lenne-e valami ami leköt annyira, hogy legalább percekig oda tudjak figyelni rá… rajzolás, olvasás, zene, …bármi. De még a gondolat is taszít, hogy bármelyikre gondoljak.
A rajz egy érdekes dolog… míg minden rendben volt – legalábbis úgy tűnt - , addig volt bennem egy kép. Gondoltam is, hogy majd Laci haza jön és előkerestetem vele a rajz cuccaimat és a vázlat füzetet, hogy lerajzoljam, mert hetek óta bennem motoszkált ugyanaz a kép. Most rá gondolok és nem akarom látni inkább…olyan távolinak tűnik…és szinte képtelen vagyok visszaidézni, pedig közben minden részletére emlékszem. Fekete-fehér volt, és az apukám volt rajta a három kicsi lányunkkal együtt. És fény volt körülöttük., és tudtam, hogy majd apu leküldi hozzánk őket amikor itt az ideje és megszületnek nyár elején, és utána a mi életünkbe hoznak fényt és örömöt… most egy nagy fekete semmit rajzolnék…vagy azt sem.
Tegnap felhívtam a meddőségi központot is, mert a terhesség bármilyen kimenetele kapcsán lejelentési kötelezettségünk van, így szóltam, hogy mi történt, és megkérdeztem, hogy ilyenkor hogyan tovább? Nyilván nem most, de már nem is emlékszem, hogy hogyan kezdődtek a dolgok tavaly… és tényleg nem emlékszem, csak arra, hogy folyton csak vártunk, csak vártunk valamire (amit nagyon nagyon nehezen viseltem), egészen addig míg terhes nem lettem. Onnantól persze ugyanúgy megvolt a várakozás, de az már jó értelemben… mindig volt egy ultrahang, vagy egy jelentősebb terhességi hét betöltése, amit vártunk, és utána mindig követte valami újabb, következő lépés…de éppen erről szól ez a 9 hónap. Vártuk nagyon a babáinkat, de soha egy percig sem siettettük őket, mert tudtuk, hogy nálunk minden pocakban töltött nap ajándék, és az a cél, hogy minél tovább bent legyenek és nagyra nőljenek, egészségesen fejlődjenek.
Tekintve, hogy a veszélyeztetett terhesség az első pillanattól ágyba kényszerített, még nagyon az elején, mikor igazán parányik voltak a lányok, akkor elmentünk Lacival szétnézni, hogy milyen gyerkőc holmikra lesz szükség, és melyikünknek mi tetszik, mi lenne praktikus, … kipróbáltuk, hogy a 3as ikerkocsi belefér-e az autónkba, illetve a 3 gyerekülés, stb… Aztán persze nem vettünk semmit, de tudtuk, hogy majd mi lesz az amiért visszamegyünk, ahogy közeledik az idő. A kórházba fektetésemet kb a 25. héttől tervezték, így ezt 2 héttel előztük meg, emiatt viszont már megvettünk ezt-azt… konkrétan a babaszoba: ágyak, pelenkázó, szekrény,stb már készen várták, hogy a Picik beköltözzenek. Minden nap a szobájukban hallgattam velük Mozartot, babazenét, olvastunk nekik mesét, hintáztunk a szopizós székben…azt nagyon szerették…
Most hogy ez történt, Lacinak azt mondtam, hogy eszébe ne jusson eltüntetni mindent mire haza jövök, max. csukja be az ajtót! Még a kórházban voltam, mikor mesélte, hogy kitett egy papírt az ajtóra, hogy “Átmenetileg zárva”, és becsukta az ajtót, de mindig elsírta magát, így kinyitotta, aztán csak behajtotta, …azóta tárva-nyitva van, és naponta benézünk rajta…van hogy be is lépek és leülök egy-két percre, de talán még nem hiszem el, hogy nem jönnek haza a Picikéink a szobájukba. A fél lakás üressé vált attól, hogy a hűtőről lekerült az a sok ultrahang kép… majd ha lesz erőm, rendbe teszem őket, és berakom a kis dobozukba, amiben a pozitív tesztet, meg a kórházi karszalagot tartom… mikor ránézek a képekre és látom a fejlődésüket és hogy milyen gyönyörűek, annyira hihetetlen hogy már nincsenek.
Mikor a kórházban elfolyt a magzatvíz (még csak egy burokból), máris sokkal puhább és kisebb lett a hasam. Akkor már sírtam miatta, hogy elvették a pocakomat és vele elveszik a babáinkat is…azóta persze ez csak fokozódott. A pocakomnak semmi nyoma… egy idegen, fölösleges rossz rajtam, amit kifejezetten utálok. Nem olyan mint régen volt, nem olyan mint az elmúlt hónapokban volt…olyan mintha nem is hozzám tartozna. Rossz megérinteni, mert a kezemmel amit érzek olyankor, az idegen, és rossz a hasamnak is megélni ha hozzáér bármi, mert az sem az én hasam érzése. Ami teljesen normális egy szülés után, és tudom, hogy egyáltalán nem is érdekelne, hogy milyen, ha itt lenne a boldog eredmény, a három babánk. A fantom mozgások, amik meg benne vannak a mai napig – bár hála Istennek ritkulnak -, az valami borzasztó.
Mindig tudtam, hogy mikor, melyik babánk hol van, hogy fekszik. Minden rugdosásnál éreztem, hogy ez melyikük… és azóta hogy nincsenek, maradtak olykor a rugdosások, illetve az a kis feszítő kemény érzés, mikor megfordultak és addig éppen kidugták a feneküket a hasfalamhoz… ennél a mozgás érzésnél talán csak az volt borzasztóbb, mikor elfolyt a víz, és Noa mozgott…és aktív volt nagyon és folyamatosan kalimpált, és éreztem hogy még él, de mindig ott volt bennem hogy vajon meddig. Azt éreztem míg a szülőszobán feküdtem és vártunk hogy valamerre eldőljön a sorsunk, hogy úgy rugdosnak mindhárman, hogy: “anyu! Segíts légyszi!!!most mi van? Miért nincs vize Noának? Anyu!!! Csinálj valamit!!!” …és én nem tudtam semmit tenni… csak simogattam a hasam és azt mondtam nekik, hogy sajnos nem tudok segíteni...nem tudok mit tenni...most is a szívem szakad meg miatta!
Tegnap a nagy vegetálás kellős közepette meg akartam simogatni a hasam, mint annyiszor minden nap az elmúlt 23 héten, de nem volt mit megsimogatni, és egy pillanatra nem is értettem, hogy mi van… olyan fájdalmas folyamatosan szembesülni vele, naponta ezerszer is,, hogy semmi sem ugyanaz már.
És visszahallom, hogyan sírok Lacinak a 4D után, hogy nekem nem másik gyerek kell, hanem ez a három kis tündér! És akkor még bíztunk, reménykedtünk, mert semmi jele nem volt annak, hogy ekkora baj lesz.
Azon töprengek néha, hogy lesz-e valaha olyan amikor készen leszek egy új babára, az ő rugdosására, arra, hogy vele legyen teljes az életünk, vagy mindig csak Zoé, Noa, Kim lesz az akiket vissza szeretnék kapni? Ugyanakkor alig várom, hogy teljenek a hónapok, és újra készen álljon a testem arra, hogy babánk lehessen.
Az idő ehhez képes olyan lassan telik, mintha megállt volna… minden nap milliószor rábambulok az órára és megállapítom, hogy az az örökkévalóság, amit eltelni éreztem, csupán egy-két perc volt. Az idő szinte megállt és idegesítően nem akarnak egymás után sietni a napok, hetek, hónapok. Tegnap volt egy hete, hogy elvesztettük őket! És olyan mintha ezer éve vették volna el tőlünk őket, néha meg mintha csak pár órája történt volna.
A műtét után megkérdeztem a szülésznőt, hogy éltek-e, mozogtak-e amikor kibújtak… azt mondta, hogy nem. Ennek “örültünk”, ugyanakkor én tudtam, hogy közvetlenül azelőtt hogy kibújtak volna, még mocorogtak a pocakomban mindannyian… ezek a testi emlékek annyira fájdalmasak és elengedhetetlenek számomra…
Milliószor eszembe jut, hogy kb a 16-17. héttől, mikor már Laci is érezte hogy mocorognak, mindig azt játszotta velük, hogy bekopogott az ujjával nekik, és ők visszakopogtak neki… meg hogy hányszor mondtam neki, hogy milyen jó lesz mikor majd jön haza a munkából, és a három kis gyönyörűségünk ott áll az ablakban, fogom őket, hogy le ne essenek a párkányról, és teljes izgalommal várják, hogy az apukájuk belépjen a lakásba és megölelje őket! A terhesség alatt végig előttem voltak ilyen konkrét képek, és azóta is itt vannak, csak az a különbség, hogy már nem lesz így soha…
Múlt kedd óta Laci egyszer mesélte, hogy azt álmodta, hogy jön haza, és szalad felé a gyerekünk (talán fiú), még nem volt nagy…épphogy tudott tipegve szaladni, de nagyon mosolygott és szaladt Laci felé!
Ehhez képest én az első napokban nem álmodtam semmit, tulajdonképpen nem is aludtam 6 napig. Aztán ahogy haza jöttünk, úgy az első két éjszaka azt álmodtam, hogy 5 műtétet végeztek el rajtam, és utána állt az orvos az ágy szélénél, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, megmentették a méhemet, rendbe fogok jönni, és utána kezdhetjük egy új terhességgel. Gondolom az 5 műtét a 3 baba és a 2 lepény lehetett az agyamban, vagy a 3 baba+a méhem megmentése+a vérveszteség. Nem tudom. Azóta viszont nem álmodok semmit.
Sokat gondolok rá, hogy milyen jó lenne átaludni napokat, heteket, vagy akármennyi időt, de az az igazság, hogy éjjel sem tudok igazán aludni, nemhogy napokon át. Ahogyan a lombikot elkezdtük, kialakult egy rendszer, amit az injekciók diktáltak, és azóta nem szabadulok tőle. Szurik már jóideje nem voltak, de az alvás csak rosszabb lett, mert ahogy egyre nehezebb volt mozogni, úgy egyre kényelmetlenebb lett az alvás, és nyilván az egész napos fekvés sem segített sokat, hogy éjjelente aludni tudjak. Most a kórházban töltött idő is csak rontott a helyzeten, hiszen 2 napot úgy töltöttem a szülőszobán, hogy minden görcsnél kérdeztem Lacit, hogy hány óra, és hány perces volt a fájás… mivel 8 ill 15 percenként követték egymást, így nem sok pihi volt köztük…na nem mintha tudtam volna pihenni. Éreztem a kimerültséget, de folyamatosan a Picikéinkkel voltam agyban, lélekben (és akkor még egy testben is). Aztán jöttek a napok, mikor 2 óránként tették fel az új infúziót, 40 percenként a vért, reggel napi hatszor hozták az antibiotikum injekciókat, illetve hajnalban 2szer, napközben egyszer jöttek, hogy vegyenek vért… folyamatosan fent voltam, és mindig valamire vártam.. …most hogy így írom, ez a várakozás elég visszatérő elem…pedig mennyire nagyon utálom!!! Mindigis utáltam várni. Ehhez képest most is csak várok. Hol arra hogy újra babánk/babáink lehessen/ek, hol nem is tudom mire… ha nem lennék annyira racionális amennyire vagyok, azt mondanám, hogy arra várok, hogy felébredjek így egy hét után, és megnyugodva tapasztaljam, hogy egy szörnyűséges rémálom volt az egész és egyébként minden rendben van.
2010 04. 07.
Eddig idegesített a tv, rádió és minden ilyen jellegű kívülről jövő dolog. Talán azért, mert csak üres tekintettel bámultam, de úgy közömbösített, betompította a gondolataimat, és nem akartam hogy ne tudjak gondolni a Picikre és arra ami történt. Amíg néztem a híradót, vagy csak ment a tv este itthon, olyankor olyan kívülálló voltam és egyáltalán nem borultam ki, csak vegetáltam. Tegnap óta már erre sem jó a tv! Már ha nézem, és éppen – kivételesen – nem egy olyan hír vagy riport megy, amiben ikreket mutatnak, vagy beteg gyerekekről beszélnek, esetleg életveszélyben lévőkről, vagy éppen nemrég született kislányról, akit éppen Zoénak hívnak,…stb, már akkor sem tudok közömbös maradni. Már akkor is kiborulok, és csak azt érzem, hogy fáj és üres…
A napjaim azzal telnek 8. napja, hogy vagyok, fekszem (mert muszáj), néha megnézem a maileket – bár nem érdekelnek - , és csak nézek előre… Laci szerint üres tekintettel valahová. Sokszor nem is gondolok semmire , de egyik pillanatról a másikra változom. A semmiből hirtelen kitör a zokogás, és hol percekig, hol órákig nem marad abba, aztán egy másodperc alatt újra közömbös leszek és bambulok tovább.
Gondolkodtam rajta tegnap (legalábbis megpróbáltam), hogy lenne-e valami ami leköt annyira, hogy legalább percekig oda tudjak figyelni rá… rajzolás, olvasás, zene, …bármi. De még a gondolat is taszít, hogy bármelyikre gondoljak.
A rajz egy érdekes dolog… míg minden rendben volt – legalábbis úgy tűnt - , addig volt bennem egy kép. Gondoltam is, hogy majd Laci haza jön és előkerestetem vele a rajz cuccaimat és a vázlat füzetet, hogy lerajzoljam, mert hetek óta bennem motoszkált ugyanaz a kép. Most rá gondolok és nem akarom látni inkább…olyan távolinak tűnik…és szinte képtelen vagyok visszaidézni, pedig közben minden részletére emlékszem. Fekete-fehér volt, és az apukám volt rajta a három kicsi lányunkkal együtt. És fény volt körülöttük., és tudtam, hogy majd apu leküldi hozzánk őket amikor itt az ideje és megszületnek nyár elején, és utána a mi életünkbe hoznak fényt és örömöt… most egy nagy fekete semmit rajzolnék…vagy azt sem.
Tegnap felhívtam a meddőségi központot is, mert a terhesség bármilyen kimenetele kapcsán lejelentési kötelezettségünk van, így szóltam, hogy mi történt, és megkérdeztem, hogy ilyenkor hogyan tovább? Nyilván nem most, de már nem is emlékszem, hogy hogyan kezdődtek a dolgok tavaly… és tényleg nem emlékszem, csak arra, hogy folyton csak vártunk, csak vártunk valamire (amit nagyon nagyon nehezen viseltem), egészen addig míg terhes nem lettem. Onnantól persze ugyanúgy megvolt a várakozás, de az már jó értelemben… mindig volt egy ultrahang, vagy egy jelentősebb terhességi hét betöltése, amit vártunk, és utána mindig követte valami újabb, következő lépés…de éppen erről szól ez a 9 hónap. Vártuk nagyon a babáinkat, de soha egy percig sem siettettük őket, mert tudtuk, hogy nálunk minden pocakban töltött nap ajándék, és az a cél, hogy minél tovább bent legyenek és nagyra nőljenek, egészségesen fejlődjenek.
Tekintve, hogy a veszélyeztetett terhesség az első pillanattól ágyba kényszerített, még nagyon az elején, mikor igazán parányik voltak a lányok, akkor elmentünk Lacival szétnézni, hogy milyen gyerkőc holmikra lesz szükség, és melyikünknek mi tetszik, mi lenne praktikus, … kipróbáltuk, hogy a 3as ikerkocsi belefér-e az autónkba, illetve a 3 gyerekülés, stb… Aztán persze nem vettünk semmit, de tudtuk, hogy majd mi lesz az amiért visszamegyünk, ahogy közeledik az idő. A kórházba fektetésemet kb a 25. héttől tervezték, így ezt 2 héttel előztük meg, emiatt viszont már megvettünk ezt-azt… konkrétan a babaszoba: ágyak, pelenkázó, szekrény,stb már készen várták, hogy a Picik beköltözzenek. Minden nap a szobájukban hallgattam velük Mozartot, babazenét, olvastunk nekik mesét, hintáztunk a szopizós székben…azt nagyon szerették…
Most hogy ez történt, Lacinak azt mondtam, hogy eszébe ne jusson eltüntetni mindent mire haza jövök, max. csukja be az ajtót! Még a kórházban voltam, mikor mesélte, hogy kitett egy papírt az ajtóra, hogy “Átmenetileg zárva”, és becsukta az ajtót, de mindig elsírta magát, így kinyitotta, aztán csak behajtotta, …azóta tárva-nyitva van, és naponta benézünk rajta…van hogy be is lépek és leülök egy-két percre, de talán még nem hiszem el, hogy nem jönnek haza a Picikéink a szobájukba. A fél lakás üressé vált attól, hogy a hűtőről lekerült az a sok ultrahang kép… majd ha lesz erőm, rendbe teszem őket, és berakom a kis dobozukba, amiben a pozitív tesztet, meg a kórházi karszalagot tartom… mikor ránézek a képekre és látom a fejlődésüket és hogy milyen gyönyörűek, annyira hihetetlen hogy már nincsenek.
Mikor a kórházban elfolyt a magzatvíz (még csak egy burokból), máris sokkal puhább és kisebb lett a hasam. Akkor már sírtam miatta, hogy elvették a pocakomat és vele elveszik a babáinkat is…azóta persze ez csak fokozódott. A pocakomnak semmi nyoma… egy idegen, fölösleges rossz rajtam, amit kifejezetten utálok. Nem olyan mint régen volt, nem olyan mint az elmúlt hónapokban volt…olyan mintha nem is hozzám tartozna. Rossz megérinteni, mert a kezemmel amit érzek olyankor, az idegen, és rossz a hasamnak is megélni ha hozzáér bármi, mert az sem az én hasam érzése. Ami teljesen normális egy szülés után, és tudom, hogy egyáltalán nem is érdekelne, hogy milyen, ha itt lenne a boldog eredmény, a három babánk. A fantom mozgások, amik meg benne vannak a mai napig – bár hála Istennek ritkulnak -, az valami borzasztó.
Mindig tudtam, hogy mikor, melyik babánk hol van, hogy fekszik. Minden rugdosásnál éreztem, hogy ez melyikük… és azóta hogy nincsenek, maradtak olykor a rugdosások, illetve az a kis feszítő kemény érzés, mikor megfordultak és addig éppen kidugták a feneküket a hasfalamhoz… ennél a mozgás érzésnél talán csak az volt borzasztóbb, mikor elfolyt a víz, és Noa mozgott…és aktív volt nagyon és folyamatosan kalimpált, és éreztem hogy még él, de mindig ott volt bennem hogy vajon meddig. Azt éreztem míg a szülőszobán feküdtem és vártunk hogy valamerre eldőljön a sorsunk, hogy úgy rugdosnak mindhárman, hogy: “anyu! Segíts légyszi!!!most mi van? Miért nincs vize Noának? Anyu!!! Csinálj valamit!!!” …és én nem tudtam semmit tenni… csak simogattam a hasam és azt mondtam nekik, hogy sajnos nem tudok segíteni...nem tudok mit tenni...most is a szívem szakad meg miatta!
Tegnap a nagy vegetálás kellős közepette meg akartam simogatni a hasam, mint annyiszor minden nap az elmúlt 23 héten, de nem volt mit megsimogatni, és egy pillanatra nem is értettem, hogy mi van… olyan fájdalmas folyamatosan szembesülni vele, naponta ezerszer is,, hogy semmi sem ugyanaz már.
És visszahallom, hogyan sírok Lacinak a 4D után, hogy nekem nem másik gyerek kell, hanem ez a három kis tündér! És akkor még bíztunk, reménykedtünk, mert semmi jele nem volt annak, hogy ekkora baj lesz.
Azon töprengek néha, hogy lesz-e valaha olyan amikor készen leszek egy új babára, az ő rugdosására, arra, hogy vele legyen teljes az életünk, vagy mindig csak Zoé, Noa, Kim lesz az akiket vissza szeretnék kapni? Ugyanakkor alig várom, hogy teljenek a hónapok, és újra készen álljon a testem arra, hogy babánk lehessen.
Az idő ehhez képes olyan lassan telik, mintha megállt volna… minden nap milliószor rábambulok az órára és megállapítom, hogy az az örökkévalóság, amit eltelni éreztem, csupán egy-két perc volt. Az idő szinte megállt és idegesítően nem akarnak egymás után sietni a napok, hetek, hónapok. Tegnap volt egy hete, hogy elvesztettük őket! És olyan mintha ezer éve vették volna el tőlünk őket, néha meg mintha csak pár órája történt volna.
A műtét után megkérdeztem a szülésznőt, hogy éltek-e, mozogtak-e amikor kibújtak… azt mondta, hogy nem. Ennek “örültünk”, ugyanakkor én tudtam, hogy közvetlenül azelőtt hogy kibújtak volna, még mocorogtak a pocakomban mindannyian… ezek a testi emlékek annyira fájdalmasak és elengedhetetlenek számomra…
Milliószor eszembe jut, hogy kb a 16-17. héttől, mikor már Laci is érezte hogy mocorognak, mindig azt játszotta velük, hogy bekopogott az ujjával nekik, és ők visszakopogtak neki… meg hogy hányszor mondtam neki, hogy milyen jó lesz mikor majd jön haza a munkából, és a három kis gyönyörűségünk ott áll az ablakban, fogom őket, hogy le ne essenek a párkányról, és teljes izgalommal várják, hogy az apukájuk belépjen a lakásba és megölelje őket! A terhesség alatt végig előttem voltak ilyen konkrét képek, és azóta is itt vannak, csak az a különbség, hogy már nem lesz így soha…
Múlt kedd óta Laci egyszer mesélte, hogy azt álmodta, hogy jön haza, és szalad felé a gyerekünk (talán fiú), még nem volt nagy…épphogy tudott tipegve szaladni, de nagyon mosolygott és szaladt Laci felé!
Ehhez képest én az első napokban nem álmodtam semmit, tulajdonképpen nem is aludtam 6 napig. Aztán ahogy haza jöttünk, úgy az első két éjszaka azt álmodtam, hogy 5 műtétet végeztek el rajtam, és utána állt az orvos az ágy szélénél, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, megmentették a méhemet, rendbe fogok jönni, és utána kezdhetjük egy új terhességgel. Gondolom az 5 műtét a 3 baba és a 2 lepény lehetett az agyamban, vagy a 3 baba+a méhem megmentése+a vérveszteség. Nem tudom. Azóta viszont nem álmodok semmit.
Sokat gondolok rá, hogy milyen jó lenne átaludni napokat, heteket, vagy akármennyi időt, de az az igazság, hogy éjjel sem tudok igazán aludni, nemhogy napokon át. Ahogyan a lombikot elkezdtük, kialakult egy rendszer, amit az injekciók diktáltak, és azóta nem szabadulok tőle. Szurik már jóideje nem voltak, de az alvás csak rosszabb lett, mert ahogy egyre nehezebb volt mozogni, úgy egyre kényelmetlenebb lett az alvás, és nyilván az egész napos fekvés sem segített sokat, hogy éjjelente aludni tudjak. Most a kórházban töltött idő is csak rontott a helyzeten, hiszen 2 napot úgy töltöttem a szülőszobán, hogy minden görcsnél kérdeztem Lacit, hogy hány óra, és hány perces volt a fájás… mivel 8 ill 15 percenként követték egymást, így nem sok pihi volt köztük…na nem mintha tudtam volna pihenni. Éreztem a kimerültséget, de folyamatosan a Picikéinkkel voltam agyban, lélekben (és akkor még egy testben is). Aztán jöttek a napok, mikor 2 óránként tették fel az új infúziót, 40 percenként a vért, reggel napi hatszor hozták az antibiotikum injekciókat, illetve hajnalban 2szer, napközben egyszer jöttek, hogy vegyenek vért… folyamatosan fent voltam, és mindig valamire vártam.. …most hogy így írom, ez a várakozás elég visszatérő elem…pedig mennyire nagyon utálom!!! Mindigis utáltam várni. Ehhez képest most is csak várok. Hol arra hogy újra babánk/babáink lehessen/ek, hol nem is tudom mire… ha nem lennék annyira racionális amennyire vagyok, azt mondanám, hogy arra várok, hogy felébredjek így egy hét után, és megnyugodva tapasztaljam, hogy egy szörnyűséges rémálom volt az egész és egyébként minden rendben van.
2010 04. 07.
Pszichológusnak írtam 1.
...a kórházban nem tudtam sírni. Én vigasztaltam mindenkit, tartottam a lelket mindenkiben és úgy beszéltem erről az egészről, mintha egy süti receptjéről beszélnék. Aki bent volt nálam, rémülten távozott, mert nem tudták eldönteni, hogy megőrültem, vagy mi van velem...
Én nagyon reménykedtem benne, hogy ez nem marad így, mert nem akartam hogy az történjen, mint mikor apu meghalt! Azt éreztem, hogy fel kell szakadnia ennek, mert addig biztosan nem fogok tudni tovább lépni és a jövőre gondolni. Aztán mikor haza engedtek a kórházból, anyut kitettük a Déli Pályaudvarnál, és én 3 méter múlva zokogtam. Azóta hullámokban tör rám a sírás. Mikor haza értünk, azonnal leírtam a történetet a babanetes fórumba, ahol a meddőségi központos lányokkal levelezek... nagyon megdöbbentek, mindenki írt nekünk, és nagyon nagyon sokat jelentett, hogy „mellettünk” vannak. Valahogy természetes volt, hogy nekik le kell írnom, mert végig aggódtak értünk, és együtt csináltuk végig mindenki lombikját, örömét, bánatát... Nekik is úgy írtam le, mint azóta már többeknek, mintha nem is velem történt volna. Ez azért ijesztő.
Aztán rájöttem, hogy mi az ami gondot okoz nekem... amint hangosan ki kell mondanom, vagy le kell írnom, vagy akármilyen formában szembesülnöm kell azzal a mondattal, hogy a Babáink meghaltak, nincsenek, el kellett búcsúznunk Tőlük, azonnal kiborulok. Egyszerűen nem tudom hangosan kimondani! Nem beszélek a nagymamámmal, keresztanyámékkal, senkivel a családból, mert nem tudok. Talán mert ők is érintettek a fájdalomban, vagy nem tudom miért, de nem tudok velük kommunikálni. Nem vagyok képes tovább vigasztalni másokat, tartani bennük a lelket, vagy erősnek látszani előttük...pedig nem is várják el!
Anyu is teljesen padlón van... nyilván a Picúrkáink miatt is és miattunk is... meg mert nem tud segíteni! Azt mondta a kórházban, mikor bent volt egyik alkalommal, hogy amikor apu meghalt, őt én rángattam ki a gödör aljáról...senkinek nem sikerült volna, csak én tudtam... és most úgy szeretne ő is segíteni, de nem tud. És én azt mondtam neki, hogy nem tud segíteni...még én sem tudom mi lenne a segítség egyáltalán, vagy van-e bármi ami segít azon, ha az ember elveszíti három kislányát 23 hetes terhesen...
Nem vagyunk babonásak, de valahogy nem kürtöltük szét a világban, hogy mi a helyzet. Még a 12. hét után sem. Tipikusan a 21. héten tettem fel az iwiwre egy fotót, amin látszik, hogy babákat várunk, és az volt a címe, hogy „mi öten ☺”. Persze erre mindenki beindult, gratuláció hegyek indultak, stb... Mikor haza jöttünk pénteken, hatalmas zokogás közepette leszedtem a képet, és helyette egy fekete-szürke semmit tettem fel, hogy „...sajnos már csak ketten”. Azt hittem megszakad a szívem amikor megnyomtam a törlés gombot... minden idegszálam tiltakozott ellene, de nem hagyhattam fent,mert nem volt igaz!!! Valamint az ismerősöknek, akik tudtak a babákról, viszont nem szeretnénk velük erről beszélgetni, küldtünk egy kör e-mailt, amiben tényszerűen közöljük, hogy mi történt, és kihangsúlyozzuk, hogy a továbbiakban nem szeretnénk részletekbe bocsátkozni. Mikor ezt megírtam, Lacinak fel akartam olvasni, hogy szerinte ez így milyen, de képtelen voltam kimondani hogy mi történt, így azt mondtam neki, hogy jöjjön oda, és olvassa el. És ez azóta is így van, hogy amint a tényekhez érek, egyszerűen megáll a mondat. Persze volt néhány „tapintatos” ember, aki ennek ellenére azonnal kíváncsi lett és ráugrott a de mi történt témára... még olyan is akadt, aki azonnal visszaírta, hogy ha lesz temetés, szóljunk, mert el akar jönni. Nem is értem ezeket az embereket... meg hogy mit gondolnak? Szívem szerint kitekertem volna a nyakukat amikor olvastam ezeket a válaszokat. A telefont már fel sem veszem nekik, mert nem vagyok rá kíváncsi... de néha elgondolkozom, hogy mi látjuk ennyire rosszul a világot, vagy tényleg ők nem normálisak? Úgyhogy azt hiszem nem csak a közeli családtagokkal, hanem a távoli barátokkal sem tudok mit kezdeni!
2010-04-06
Én nagyon reménykedtem benne, hogy ez nem marad így, mert nem akartam hogy az történjen, mint mikor apu meghalt! Azt éreztem, hogy fel kell szakadnia ennek, mert addig biztosan nem fogok tudni tovább lépni és a jövőre gondolni. Aztán mikor haza engedtek a kórházból, anyut kitettük a Déli Pályaudvarnál, és én 3 méter múlva zokogtam. Azóta hullámokban tör rám a sírás. Mikor haza értünk, azonnal leírtam a történetet a babanetes fórumba, ahol a meddőségi központos lányokkal levelezek... nagyon megdöbbentek, mindenki írt nekünk, és nagyon nagyon sokat jelentett, hogy „mellettünk” vannak. Valahogy természetes volt, hogy nekik le kell írnom, mert végig aggódtak értünk, és együtt csináltuk végig mindenki lombikját, örömét, bánatát... Nekik is úgy írtam le, mint azóta már többeknek, mintha nem is velem történt volna. Ez azért ijesztő.
Aztán rájöttem, hogy mi az ami gondot okoz nekem... amint hangosan ki kell mondanom, vagy le kell írnom, vagy akármilyen formában szembesülnöm kell azzal a mondattal, hogy a Babáink meghaltak, nincsenek, el kellett búcsúznunk Tőlük, azonnal kiborulok. Egyszerűen nem tudom hangosan kimondani! Nem beszélek a nagymamámmal, keresztanyámékkal, senkivel a családból, mert nem tudok. Talán mert ők is érintettek a fájdalomban, vagy nem tudom miért, de nem tudok velük kommunikálni. Nem vagyok képes tovább vigasztalni másokat, tartani bennük a lelket, vagy erősnek látszani előttük...pedig nem is várják el!
Anyu is teljesen padlón van... nyilván a Picúrkáink miatt is és miattunk is... meg mert nem tud segíteni! Azt mondta a kórházban, mikor bent volt egyik alkalommal, hogy amikor apu meghalt, őt én rángattam ki a gödör aljáról...senkinek nem sikerült volna, csak én tudtam... és most úgy szeretne ő is segíteni, de nem tud. És én azt mondtam neki, hogy nem tud segíteni...még én sem tudom mi lenne a segítség egyáltalán, vagy van-e bármi ami segít azon, ha az ember elveszíti három kislányát 23 hetes terhesen...
Nem vagyunk babonásak, de valahogy nem kürtöltük szét a világban, hogy mi a helyzet. Még a 12. hét után sem. Tipikusan a 21. héten tettem fel az iwiwre egy fotót, amin látszik, hogy babákat várunk, és az volt a címe, hogy „mi öten ☺”. Persze erre mindenki beindult, gratuláció hegyek indultak, stb... Mikor haza jöttünk pénteken, hatalmas zokogás közepette leszedtem a képet, és helyette egy fekete-szürke semmit tettem fel, hogy „...sajnos már csak ketten”. Azt hittem megszakad a szívem amikor megnyomtam a törlés gombot... minden idegszálam tiltakozott ellene, de nem hagyhattam fent,mert nem volt igaz!!! Valamint az ismerősöknek, akik tudtak a babákról, viszont nem szeretnénk velük erről beszélgetni, küldtünk egy kör e-mailt, amiben tényszerűen közöljük, hogy mi történt, és kihangsúlyozzuk, hogy a továbbiakban nem szeretnénk részletekbe bocsátkozni. Mikor ezt megírtam, Lacinak fel akartam olvasni, hogy szerinte ez így milyen, de képtelen voltam kimondani hogy mi történt, így azt mondtam neki, hogy jöjjön oda, és olvassa el. És ez azóta is így van, hogy amint a tényekhez érek, egyszerűen megáll a mondat. Persze volt néhány „tapintatos” ember, aki ennek ellenére azonnal kíváncsi lett és ráugrott a de mi történt témára... még olyan is akadt, aki azonnal visszaírta, hogy ha lesz temetés, szóljunk, mert el akar jönni. Nem is értem ezeket az embereket... meg hogy mit gondolnak? Szívem szerint kitekertem volna a nyakukat amikor olvastam ezeket a válaszokat. A telefont már fel sem veszem nekik, mert nem vagyok rá kíváncsi... de néha elgondolkozom, hogy mi látjuk ennyire rosszul a világot, vagy tényleg ők nem normálisak? Úgyhogy azt hiszem nem csak a közeli családtagokkal, hanem a távoli barátokkal sem tudok mit kezdeni!
2010-04-06
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)