Mérlegeltünk Lintner Tanár Úrral, és végül az a döntés
született, hogy inkább varrjunk. Ezt még mindig biztonságibb megoldásnak látta.
Végülis ő is, mi is 50-50% esélyt láttunk arra hogy ez
szükségszerű vagy nem. Mi úgy mentünk oda, hogy azt csináljuk, amerre Tanár Úr
mérlege billen.
Ő is azt mondta, hogy a szíve mélyén nem varrna, mert jól
tartottak annó is a varratok és most is zárt a külső, belső méhszáj is, de
végül azért döntöttünk mégis a műtét mellett, mert azt mondta, hogy ne adj’
Isten valami baj lenne, nagyon rossz lenne a tudat, hogy nem tettünk meg
mindent.
Szerda este megbeszéltük, csütörtökön elintéztük a
laborvizsgálatokat a műtéthez és péntek reggel 8:30-kor megcsinálta a
cerclage-t.
Szerencsére ezúttal is minden rendben ment, a kritikus 72
órában utána nem voltak görcsök, összehúzódások, úgyhogy 4 nap után
hazaengedett.
Előtte egy gyors ultrahang volt, hogy lássam, a 10-12
perces altatás ellenére a babákkal minden rendben van és jól vannak,
ficánkolnak, mindenük tökéletes :)
A legnehezebb az volt, hogy a fiúktól távol kellett
lennem.
Szerdán, mikor megbeszéltük és véglegesítettük a műtétet,
hiába tudtam eddig is, hogy 99%-ban ez lesz a döntés és úgymond fel voltam rá
készülve, ahogy eljöttünk Tanár Úr rendelőjéből, kiszakadt belőlem a zokogás. A
műtéttől cseppet sem féltem, mert már nem volt ismeretlen a folyamat. De az,
hogy minimum 3 napot Tóbiás és Jónás nélkül kell töltenem, elképzelhetetlen
volt.
Soha nem voltunk távol ennyit, ...sőt, semennyit
egymástól.
Első este, mikor tudatosult bennük, hogy nem mentem haza,
nem ettek vacsorát. Először Tóbi kezdett sztrájkba, aztán másnaptól már Jóni is
követte. A tápszert azóta nem hajlandók megenni.
Nem tudtam eldönteni azt sem, hogy mi a jó neki, ha
meglátogatnak vagy ha nem. Nem akartam felkavarni őket.
Végül úgy döntöttünk, hogy Laci bejön velük a kórházba.
15-20 percnél nem mertünk többet próbálkozni, nehogy utána sírás legyen mikor
indulniuk kell.
Nekem már akkor potyogtak a könnyeim, mikor meghallottam
a hangjukat a folyosóról beszűrődni, persze mire beértek a kórterembe, addigra
letöröltem. Megláttak és rohantak oda hozzám, öleltek, kapaszkodtak, simogatták
az arcomat :)
Én meg csak nyeltem a könnyeimet...
A következő nap már picit könnyebb volt, ők is
felszabadultabbak voltak. Aztán együtt jöttek értem és végre jöhettünk
mindannyian haza :)
Szörnyű volt nélkülük, és remélem, nem lesz sok ilyen
alkalom, mikor távol kell lennünk egymástól.
Már most azon kattog az agyam, hogy hogyan fogom
meggyőzni Lintner Tanár Urat arról, hogy a 3 tüdőérlelő injekció miatt ne
kelljen maradnom a kórházban újabb 72 órát, csak elégedjen meg azzal, ha
bemegyek a szurira :) ...majd meglátjuk mit mond rá :)
A héten lesz a genetikai ultrahang, azt már nagyon nagyon
várjuk :)
Remélem, továbbra is minden rendben lesz :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése