Január 28-án, szerdán volt időpontom CTG-re.
Mivel korán szoktunk menni, így bent aludtunk anyunál,
hogy a fiúkat ne kelljen ezért korábban ébreszteni és berángatni a kórházba.
Bár, élvezni szokták, mert mindenki ájuldozik amikor meglátja őket, úgyhogy
nagy haknikat csinálnak ilyenkor, míg én a maratoni CTG-n ülök :)
Este lefeküdtünk aludni 22 óra körül, egészen meg voltam
lepve, hogy sikerült is szundítanom kicsit. Ez az utóbbi időben nem volt
jellemző.
Egyszercsak, 0:02 perckor arra ébredtem, hogy valami
csikizi a combomat.
Fél álomban el is töprengtem, hogy te jó ég, csak nem
vagyok már olyan béna, hogy nem ébredtem fel arra, hogy pisilni kell.
Felkeltettem Lacit, hogy szakértsük meg a helyzetet.
Megszavaztuk, hogy valószínű magzatvíz lesz a szivárgó folyadék. Nem volt
teljesen egyértelmű, mert tényleg épphogy szivárgott, tehát nem a klasszikus
„elfolyt a víz” feeling volt.
Felkeltünk, kimentem pisilni, zuhanyoztam, közben Laci
felöltötzött és odacsörgött a szülőszobára, hogy mi most elindulunk, de nem
hívom fel Tanár Urat, majd onnan csörögnek neki, ha már ott tart a dolog.
Felöltöztünk, lecuccoltuk a kórházi motyókat a kocsiba és
elindultunk a János Kórházba.
A legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy a fiúknak nem
tudtam szólni este, hogy nem leszek otthon amikor ébrednek.
Épp este beszéltük meg, hogy minden nap fogunk beszélni
erről velük, hogy ne érje őket váratlanul a dolog, ha majd menni kell.
Hát, ez elmaradt :)
Pillanatok alatt beértünk, teljesen üres volt a
szülőszoba.
Az ügyeletes szülésznő megkönnyebbült, hogy ezek szerint
az aznapi maratoni CTG elmarad :)
Amíg töltögettük a papírokat, rátettek CTG-re, amin
persze most 2 pillanat alatt be tudtuk fogni a babákat :)
Jobb későn, mint soha :)
Az ügyeletes orvos is olyan volt szerencsére, akit nagyon
szeretek, úgyhogy végül minden nagyon jól alakult.
Megnézett ultrahangon, aztán kenet vétel volt és megvizsgálta,
hogy valóban a magzatvíz folyik-e. Mivel egyértelmű volt a dolog, így ekkor
felhívták Tanár Urat, hogy induljon és addig megszervezték a császárt.
Jó sok álmos arcot láttunk hajnali 3-kor. Nem győztem
szánni-bánni, hogy épp ilyenkor jöttünk szülni :)
Tanár Úr mikor beért, az volt az első, hogy széles
mosollyal beköszönt a műtőbe és közölte, hogy nagyon örül, hogy itt vagyunk, és
hogy most túl is leszünk rajta. Mondta, hogy már érezte, hogy ahogy közeledik a
hétvége, ő is egyre idegesebb, hogy minden jól menjen az előre kiírt hétfői
napon. Így legalább nem kell megvárjuk a hétfőt és se neki, se nekünk nem volt
időnk stresszelni előre napokat :)
De ez valóban így volt tökéletes.
Pontban 3 órakor kezdte a műtétet.
A spinális érzéstelenítő elég lassan kezdett el hatni,
már majdnem szúrtak még egyet, de végül mégiscsak elég lett az eredeti dózis.
Mondta az anesztes doktornő, hogy nem akart túl sokat adni, hogy a tüdőmig ne
érjen fel az érzéstelenítés. Végül jó lett így.
Azt hiszem, kicsit többet éreztem belőle, mint anno a
fiúknál, vagy csak jobban tudtam, hogy mit „kell” éreznem.... nem tudom.
Mindenesetre 03:07-kor kibújt Zakariás, hatalmas hanggal
:)
Majd 03:08-kor Zonga is megérkezett. Neki lazán ugyan, de
a nyaka köré volt tekeredve kétszer is a köldökzsinór.
Így különösen örültünk, hogy végre kint vannak, és már
nem történhet baj a még eredetileg hátra lévő 4 nap alatt.
Az utómukálatok, őssejt, szövet, méhszáj varrat, hasfal
„rekonstrukció” több időbe telt.
Tanár úr mondta, hogy nagyon nagyon rossz állapotban van
a szétnyílt hasfalam, úgyhogy tuti nem úszom meg plasztika nélkül, de ez majd
csak 1,5-2 éves projekt lesz.
Az első császárhoz képest ez jobban fájt miután az
érzéstelenítő kiment belőlem, viszont hamarabb túl voltam a mélyponton összességében.
8 óra elteltével felkelhettem, és utána már a babákkal
voltam amikor csak lehetett.
Apu Zongával |
Apu Zakariással |
Zongával |
Zakariással |
így alszanak |
legelső közös velük a császár után :) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése