A legutóbbi
kötelező ultrahangon szerencsére ismét minden rendben ment.
Képet már
nemigen lehet csinálni róluk… olyannyira nem, hogy Hajdú Doktornő nagyon
próbálkozott a 4D-re átkapcsolva találni legalább egy olyan pillanatot amikor az arcok elé
nem lóg be egy másik buksi, vagy pópó, esetleg 3-4 lábacska vagy kéz…
esélytelen :)
Ennyit sikerült neki:
pufi pofi Zakariás |
bújkálós grimaszolós Zonga |
Érdekes volt,
hogy ahogy méricskélte őket 2D-ben, úgy viszont a videón fantasztikusan
látszott minden részlet.
De a lényeg,
hogy koruknak megfelelőek, egészségesek, ficánkák és már 1120 és 1140
grammosak.
Lintner Tanár Úr
a lelet láttán nagyon elégedett volt, oda és vissza van tőle, hogy milyen
szuperül haladunk :)
Köszönés gyanánt
azzal kezdte, hogy óriási hatalmasat nőtt a hasam, de ő ennek örül, mert ezek
szerint jól érzik bent magukat és tulajdonképp egyke méretűek, úgyhogy csak így
tovább :)
És ha ő rendben
talál mindent, akkor én is nyugodt vagyok :)
Az tény, hogy
bitang nagy a hasam, mert azt a kismama nadrágot, amit anno a lányokkal
hordtam, illetve a fiúkkal egészen szülésig (37+1), már hetek óta nem tudom
felvenni, és hol van még a január vége-február eleje…
Lassú vagyok,
sokszor 10 percet is eltöprengek rajta hogy egyik testhelyzetből hogyan váltsak
másikra, de úgy szeretem minden pillanatát :)
A fiúk
tündériek, bármikor meglátnak, az Anyu Anyu után mindig végig mondják és
mutogatják hogy baba, baba. Gondolnak egyet, odajönnek, megsimogatják és
megpuszilják a hasamat – pedig sosem mutatott ilyesmit nekik senki :)
Van hogy csak
oda érintik az orrukat, mosolyognak és szuszognak a pocimon egy-két percig :)
Itthon rövid topban
flangálok, mert már Lacinak sincs akkora felsője ami ne szorítaná a hasamat,
illetve többször kenem egy nap. Így megszokták a gyerekek, hogy úgymond
szabadon van a hasam. Minap indultunk vizsgálatra, meglátták, hogy rá volt
húzva a pulcsi, és tiszta értetlen arckifejezéssel méregettek, majd addig
ügyködtek míg kiszabadították a pocakomat a ruha alól, és nagy sóhajjal
nyugtázták, hogy baba, baba :)
Imádni valóak.
Nagyon szeretem a kis világukat és ahogyan lefordítják maguknak a dolgokat :)
Pláne mikor kicsomagolják a saját hasukat is, közlik, hogy baba, baba, majd feljebb mutatnak, hogy cici, cici :)
Az igazat megvallva,
nagyon hiányzik a fesztelenül velük töltött idő. Az hogy hiába itthon vagyunk
mind, azért ha lefekszem kicsit, mégiscsak Laci vagy anyu van velük, én csak hallom őket.
Sokszor elszorul
a szívem, hogy nincs az a kontroll nélküli ölelés, összebújás velük, mert
nyilván vigyáznom kell, hogy nehogy véletlenül megüssük a hasamat.
De persze ez egy
átmeneti állapot, és nyilván mindent maximálisan megteszünk a picik érdekében,
védelmében, amit anno Tóbiásért és Jónásért is megtettünk.
Imádkozom, hogy
minden rendben menjen most is és szülés után legyen elég energiám ahhoz, hogy
újra 100%-ot tudjak nyújtani mindenkinek.
A fiúk hiányából
és az egyre kevesebb alvásból fakadóan éjszakánként nagyon sokszor bemegyek
hozzájuk, nézem és simizem őket… sokszor meg is hat, hogy mennyire okos, ügyes
nagy fiúk, hogy szeretik egymást. Míg simogatom a hátukat vagy arcukat,
mosolyognak álmukban, közben összebújnak, és olyan békések.
Így két év
távlatában is azt mondom, hogy nem lehet betelni velük :)
folyton összebújva alszanak :) |
Tök jó humoruk
van.
Mióta egyre több
gondolatukat kifejezésre tudják juttatni, sokszor nevetünk azon, hogy egy-egy
helyzetben hogyan intik le valamelyikünket a saját fegyverünkkel :)
Pl. tudják, hogy
Laci fiókjába nem szabad belenyúlni… mégis naponta kirámolják százszor. És ha
épp észreveszik, hogy Laci nyitja ki hogy valamit kivegyen vagy bele tegyen,
odaállnak és kórusban mondják neki, hogy “jujjj jujjj, ejnye, ejnye”…persze
szigorú, összeráncolt homlokkal. Majd ha Laci elkezdi nekik magyarázni, hogy
őneki szabad a saját fiókjában rendezkedni, csak Tóbiásnak és Jónásnak nem,
majd megkérdezi, hogy értik-e amit mond? Közlik vele hogy baba, magukra
mutatnak, és mennek játszani. :)
Ezt kb onnan
vették, hogy volt hogy Laci megszídta Őket és utána kérdezte tőlem, hogy miért
nem értik meg, hiszen minden nap ezerszer elmondjuk nekik… erre én azt szoktam
Lacinak mondani, hogy ugyan már, még babák, nem tudnak mindent.
Hát, a
beszélgetés lényegét leveszik mindig ezek a kis huligánok és utána a képünkbe
is dörgölik :)
Szóval minden
szuper mifelénk, hatalmas a boldogság és várjuk hogy január-február
magasságában megérkezzenek hozzánk a picik is :)
Addig pedig
tombol bennem tovább a fészekrakó ösztön :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése