Keddi nap volt,
kicsit esett az eső, olyan ideges voltam, mint még talán soha.
Megnyugtató
volt, hogy Lac, Tóbiás és Jónás az autóban vártak :)
Viszont újra
átlépni a BMC ajtaját azzal a céllal, hogy újra belevágunk, olyan érzéseket indított
el bennem, amit előre nem tudtam elképzelni.
Nagyon vártuk
ezt a napot, nagyon bízunk és reméljük hogy megint lehet ekkora szerencsénk,
hogy sikerül.
Mindenki nagyon
kedvesen, örömmel fogadott, mindenkinek volt néhány jó szava hozzám és azonnal
a fiúkról érdeklődtek :)
Így első körben
csupán egy harmadik napi ultrahangra mentem, amin minden rendben volt, ezért
Konc Tanár Úr visszahívott egy héttel későbbre egy újabb ultrahangra és azonnal
megkaptam a vérhigító receptjeimet is, amit már aznaptól szúrni kellett.
Érdekes érzés
volt ismét izgatottan várni az esti injekciókat.
Laci semmit nem
felejtett a köztes időben, még mindig profin adja be a szurikat :)
Ami meglepett,
hogy rám telepedett egy nagyon intenzív érzés. Nem félelem, nem is csak izgalom,
de valami ezekhez hasonló. Eluralkodott rajtam, hogy most vagy soha… és nincs
több dobásunk, úgyhogy ennek (is) sikerülnie kell. Korábban ilyet sosem
éreztem, hiszen mindig reménykedve vágtunk bele, hogy sikerül, de ugyanakkor
kimondatlanul is tudtuk, hogy ha valamiért mégis elbuknánk, akkor addig megyünk
tovább, amíg célt nem érünk.
És most először
azt éreztem, hogy nincs tovább… sikerülnie kell a kis fagyi babáinkból megint,
mert új lombikot már nem kezdünk.
Ezt megbeszéltük
Lacival, hogy a fagyi kisbabáinkért mindenképp megyünk, de ha nem sikerül így,
akkor új lombik már nem lesz. Akkor boldogok vagyunk a két csodálatos
kisfiunkkal, és legfeljebb ha spontán sikerülne majd valamikor, akkor jönne még
kistesó, ha nem, akkor nem.
De azért így,
hogy belekezdtünk megint, az embert magával rántja a gépszíj és ugyanúgy vágyik
rá, mintha először csinálná. Komolyan, nem tudok különbséget tenni aközt az
érzés közt, mikor a fiúkra vártunk és a mostani közt.
Pedig
először azt hittem, hogy ilyenkor az ember már lazább lesz, hiszen vannak
gyerekei… de nem. A vágy ugyanolyan hatalmas.