Az első akadály, lombik, és ami utána következett

Az esküvőnk óta arra vágyunk, hogy gyermekünk szülessen. Vagyis én nagyjából 10 éves korom óta vártam rá, hogy az életem arra a pontra juthasson, hogy kisbabám szülessen. Az első fontos feltételt, hogy megtaláljam azt az embert akivel boldogok leszünk, teljesítettem. :) Közösen alakítottuk át az életünket, környezetünket, hogy minden ideális legyen ahhoz, hogy bővülhessen a család.
Persze az ember a kezdetekkor még nagyon bizakodó, és szinte biztosra veszi, hogy minden a tervek szerint alakul majd! Hiszen eddig is kitaláltuk, hogy mit hogyan szeretnénk és mindent megtettünk, hogy elérjük a célunkat.
Egyik hónapról a másikra reménykedtünk, de csak telt múlt az idő és a gólya nem kopogtatott hozzánk.
Egy-másfél évig nem is aggódtunk, hiszen az orvosom megmondta, hogy bő egy év teljesen normális várakozási idő, majd ha addig semmi jele nincs a kis jövevénynek, akkor elvégeztet néhány vizsgálatot.
Ha nem is aggódtunk, azért folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy biztos minden renden van-e. De kitartóan bíztunk, hogy na majd a következő hónapban.
2 év elteltével sor került a vizsgálatokra, melyből kiderült, hogy minden rendben van. Némi bacit találtak nálunk, de azt egy 3 hetes antibiotikum kúrával ki lehetett kezelni. Újabb várakozási idő következett, ezúttal már azon tények ismeretében, hogy minden rendben van és csak ki kell várnunk a mi időnket! Ebben az időszakban a munkába temetkeztünk és igyekeztünk nem folyton a babánkra gondolni, több-kevesebb sikerrel.
Nem is telt el olyan sok idő, de a nyugtalanságunk fokozódott, hogy ha mindent rendben találtak, akkor miért nem vagyok terhes még mindig? Ismét az orvosnál kötöttünk ki, aki néhány vizsgálat után a meddőségi központba irányított minket! Megnyugtatott, hogy nem kell kétségbe esni, de valószínűleg a várva várt baba érkezését meggyorsíthatja, ha egy kis segítséget nyújtunk neki.
Néhány órával később már el is készült a kórlapunk és az első konzultáció időpontja is megvolt már.
Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen lassan telnek a napok... de szerencsére elérkeztünk a konzultáció időpontjához, és mivel az orvosom az előzetes vizsgálatokat nagyon alaposan elvégezte, így nem kellett újra végig mennünk a tortúrán, így egy hónappal későbbre kitűztük a lombik program kezdését.
Július 21-én kellett beadni az első injekciót, amit nagy izgalom előzött meg, de hamar napi rutinná vált. Szinte már vártuk, hogy reggel 8-kor Laci beadja a szurit, mert napról napra egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy kisbabánk lehessen. A stimuláció 4. napján kontrollra kellett mennem, amin minden rendben volt nőgyógyászatilag, viszont sikerült egy enyhébb influenzát összeszednem, így a Tanár Úr leállította a programot, majd megbeszéltük, hogy kb 2 hónap múlva elölről kezdjük, mert addigra ürülnek ki ezek a hormonok teljesen.
Nem tudom elmondani, hogy mennyire csalódott voltam akkor mikor kiléptem a rendelőből. Azonnal hívtam Lacit és szomorúan meséltem neki, hogy továbbra is várnunk kell.
Ebben a 2 hónapnyi szünetben volt Laci 40. születésnapja, és egy utazást kapott ajándékba. Így végre, életünkben először elutazhattunk kettesben Barcelonába. Fantasztikus 10 nap volt...azóta is naponta emlegetjük :) Meg is beszéltük, hogy majd az én 40. születésnapomon is elmegyünk.
Nászút volt, nyaralás és kikapcsolódás egyben! Tudtuk, hogy ha haza jövünk, utána ismét megpróbáljuk a lombikot, de így sokkal könnyebben el tudtuk viselni ezt a 2 hónapot.
Októberben elölről kezdődött a vizsgálódás a meddőségi központban, de szerencsére ezúttal is remekül reagált a szervezetem a hormonokra, így 2 hónap szünet után ismét hatalmas mosollyal jöttem ki a rendelőből egy kupac recepttel a kezemben. Azok a párok, akik valaha átestek hasonlón, pontosan tudják, hogy mennyire fantasztikus érzés, mikor már receptet kapunk, hiszen az azt jelenti, hogy 1-2 héten belül a pocakunkban lesz a babánk.
Néhány méterrel a föld fölött jártunk, még a gyógyszertárban is, ahol az árakkal igyekeztek "elrontani" a jó kedvünket, de nem sikerült :) Tudtuk, hogy ez az út vezet a babáinkig! (én ilyen büszkén még sosem álltam a gyógyszertárban... szétkiabáltam volna a világba, hogy már csak napok választanak el a várva várt terhességemtől!)
Naponta néztek ultrahanggal és november 2-án eldőlt, hogy a punkciónk 2009 november 5-én lesz.
Csak szúrtuk a szurikat, éjjel beadtuk a tüszőrepesztő injekciót és vártuk, hogy végre reggel legyen és mehessünk a BMC-be. Első voltam aznap, sőt nemhogy első, de aznap csak nekem volt punkcióm. Hamar elaltattak, arra még emlékeztem, hogy tanár Úr bejött a műtőbe, de aztán megszakadt a kép és csak 1 óra múlva kezdett visszaállni a rend. Kati -a vezető biológus - jött be és újságolta, hogy 12 gyönyörű tüszőnk lett, így azt a megoldást választjuk, hogy megpróbáljuk 5-6 napos korukig húzni az időt. November 10-én kaptunk vissza két gyönyörű blasztocisztát. Az embrió transzfer nem volt különösebben nagy megpróbáltatás. Utána viszont alig mertem bármit is csinálni, nehogy bajuk legyen a pocakomban lévő babáknak.
A világ leghosszabb 14 napja következett. Minden utasítást 100%-ig betartottunk, de nem volt semmi tünetem. Tesztet ilyenkor szoktak csinálni a lányok, hogy már az eredmény ismeretében menjenek a vérvételre, de én nem csináltam. Képtelen lettem volna látni hogy nem sikerült.
Reggel Lacival bementünk a kórházba, hamar levették a vért. Persze milyen az élet, Lacinak muszáj volt elrohannia a munkahelyére, de így anyu odajött, hogy velem várja ki azt a még hosszabb 2-3 órát, mire meglesz az eredmény.
Életem egyik legfantasztikusabb pillanata volt, mikor Tanár Úr azt mondta: "Esztikém, Ön terhes! Nagyon szép a Hcg, így egynél biztosan több baba van, de majd 1 hét múlva az ultrahangon megnézzük." Sírtam, és mikor kijöttem az irodájából, anyu csak annyit kérdezett, hogy azért sírok, mert sikerült, vagy azért mert nem. Csak bólogatni tudtam, hogy IGEN! Azonnal hívtam Lacit, aki szintén sírva fakadt örömében!
Ezzel megkezdődött a nagy várakozás időszaka. Ultrahangtól ultrahangig éltünk, és nagyon boldogok voltunk. Az első kismamis ultrahangon kiderült, hogy mindkét pici embrió megtapadt, így ikreink születnek majd! A világ legboldogabb emberei voltunk.
Éltük a várandós mindennapokat, minden vizsgálaton mindig minden rendben volt - hála Istennek! Kaptunk egy meghívást Angliába, így a két ünnep közt elutaztunk. Persze ott is sokat feküdtem, ahogyan a nőgyógyászom elengedett. Szilveszter éjjel egy kis ijedtség az ágyba kényszerített, fel is hívtam az orvosomat, aki azt mondta, hogy semmi gond, ha haza jöttünk, másnap reggel azonnal menjek és megnéz ultrahanggal, hogy minden rendben van-e.
Haza jöttünk, és reggel rohantam a kórházba, hogy láthassam a mi kis Drágáinkat és megbizonyosodhassak róla, hogy minden továbbra is a legnagyobb rendben van.
A szonográfus elkezdte nézni a babákat és furcsán ráncolta a homlokát, gondoltam, jajj, el is felejtettem mondani neki, hogy ikrek, így megszólaltam, hogy: "ja, elfelejtettem mondani, hogy ketten vannak!" Mire ő rám nézett és közölte, hogy "nem, nem ketten vannak". Egy másodperc alatt átfutott rajtam a gondolat, hogy az egyik baba nincs már ott, vagy ne adj' Isten mindketten elmentek. De ekkor megszólalt, hogy hárman vannak! A döbbenettől először csak annyit tudtam mondani, hogy "de jó, hogy ezt a vizsgálatot fekve végzik, de így is mindjárt lepottyanok az asztalról". Majd folytatta a doktor úr, hogy a kezdeti öröm után megmutatja, hogy a saját szememmel lássam, de készüljek fel rá, hogy azonnal fel fogják ajánlani a redukció lehetőségét, mert a hármasiker terhesség nagyon kockázatos. Lementem a saját orvosomhoz, hogy levigyem neki a leletet és megbeszéljük, hogy mit gondol. Mit gondolhatott volna... már annak sem örült, hogy ikrek lesznek, hiszen az is kockázatos, pláne a 48 kilós, 146 centis parányi testemben, de én nyugtattam, hogy ne aggódjon, betartok mindent és minden rendben lesz! Mikor meghallotta hogy 3 baba van, azonnal átküldött a BMC-be Tanár Úrhoz, hogy nézze meg ő is és adjon szakvéleményt. Megvizsgáltak ott is, kaptunk is szépséges képeket a Picikéinkről, és egyszerre örültem és voltam nagyon megrémülve, hiszen 3 napunk volt eldönteni, hogy vállaljuk a kockázatot és megpróbálom kihordani a három babát, vagy a redukció mellett döntünk. Igazából egy pillanatig sem lettem volna képes belegondolni abba, hogy a redukció mellett döntsünk, hiszen évek óta vártunk rájuk, a mi babáink és szerettük őket. Kizártnak tartottam, hogy egyiküktől megváljunk. Laci ugyanígy gondolta, így kimondatlanul született meg a döntés, amit utána megbeszéltünk más genetikusokkal is, hogy vállaljuk és nagyon szeretnénk mindhárom babát.
Hetente vizsgálatra jártunk, nagyon megnyugtató volt, hiszen annyit láthattam őket, ahányszor csak nagyon kevesen nézhetik meg a babájukat a pocakban. Az egész dupla ajtós hűtőnk tele volt a szebbnél szebb fotókkal, amik a mi kis szemünk fényeiről készültek.
Egy későbbi ultrahang vizsgálaton kiderült, hogy eredetileg négyen lettek volna, csak egy baba a terhesség elején elhalt és felszívódott, így Zoét, Noát és Kimet növesztgettem a hasamban. Minden rendben volt a 22.hétig.
Március 24-én délután 4D ultrahangra mentünk a SOTE-ra, ahol a babák méreteiből adódóan felmerült a TTTS, azaz az iker-iker transzfúziós szindróma lehetősége. Egész héten orvostól orvosig szaladgáltunk, de minden rendben volt. Azt mondták, hogy ha ez az is lenne, az esetek nagy százalékában ez a folyamat magától visszafordul, és semmi gond nem lesz. Így vártunk és minden nap fohászkodtunk, hogy forduljon vissza, és ne legyen baj a Picurkáinkkal. Nagyon hittünk, bíztunk, hogy minden rendben lesz. Az volt a cél, hogy legalább a 32. hétig kihúzzuk a terhességet, mert utána már jó esélyekkel bújhatnak ki a babák, és ha a súlyuk kicsi is lesz, a PIC központban majd segítenek nekik elérni a súlyt, amivel haza hozhatjuk őket, és boldog 3 gyerekes család lehetünk.
Ez nem éppen így történt...
Március 28-án este lefekvés előtt elkezdtem vérezni! Laci épp a bőröndöt csomagolta, hogy ha majd eljön az idő, hogy befektetnek a kórházba, akkor ne kelljen már vele bajlódni, hanem minden legyen összekészítve, csak fogni kelljen a bőröndöt és menni! Kiabáltam neki a fürdőből, hogy baj van, úgyhogy azonnal foghatja is a bőröndöt, és irány a kórház (este 22:30 körül). Berohantunk a János Kórházba, megvizsgáltak, mondták, hogy maradnom kell! Valószínű az okozta a vérzést, hogy megrövidült picit a méhnyak, de a méhszáj zárt, úgyhogy nincs baj, a babák nagyon izgágák voltak – mint minden éjszaka – úgyhogy bíztunk benne továbbra is, hogy nem lesz gond.
Reggel ismét ultrahangra küldött az orvosom, amin szintén minden rendben volt, sőt, nagyon örültem, mert a lányok nagyon nagyot nőttek szűk egy hét alatt! Valami hihetetlen volt látni, hogy 5 nap alatt több mint 10 dekát gyarapodtak mindannyian. Az orvosom a vizsgálat után jött és mondta, hogy rendben vagyunk, de nem enged haza, úgyhogy készüljek fel egy hosszabb itt tartózkodásra, mert lehet hogy nyárig maradok! Mondtam, hogy rendben, ha ez az ára, és így a legjobb a piciknek, akkor természetesen itt a helyem.
Mindeközben, a kórházba érkezésemtől fogva napi 24 órában kaptam infúzión a magnéziumot és az antibiotikumot, nehogy beinduljon egy koraszülési folyamat.
Másnap valami furcsa volt, mert a vérzés abba maradt, de valami mégiscsak szivárogni kezdett... gyanús volt, hogy nem a magzatvíz-e az, de akkor még nem volt biztos. Este 19:00 órakor elfolyt a víz... tudtam, hogy hatalmas a baj! Azonnal ultrahang, amin az orvosok szája tátva maradt, mert a 3 burok közül, csak az egyikből folyt el a víz, de olyan mennyiség volt, hogy azt hitték, mindhárom burok megrepedt. Ráadásul úgy repedt meg a burok, hogy az egypetéjű babák egyikénél, azaz Noának nem maradt vize. Itt tudtam, hogy az ő sorsa megpecsételődött, hiszen víz nélkül nem élhet még 9 hétig! Ekkor még volt remény, hogy Kim és Zoé menthetők, bár csoda kellett volna hozzá.
Több lehetőség volt:
- vagy elhal Noa, de bent marad, és akkor minél tovább bent tartják Kimet és Zoét
- vagy Noát meg kell szülni és reméljük, hogy nem indulnak be olyan fájások, ami miatt elindul kifelé Kim és Zoé is
- vagy Noa és Kim megszületnek, és Zoé, aki külön burokban volt, remélhetőleg bent marad, és akkor legalább őt sikerül megmenteni.
Mind közül a legrosszabb történt... Noa elindult kifelé március 30-án 10 óra körül. Sajnos azonnal jött utána Kim is, és mikor a doki megvizsgálta volna Zoét, hogy bent tudja-e tartani, abban a pillanatban megrepedt az a burok is, így azonnal eldőlt, hogy Zoé sem éli túl. Noa és Kim fejvégű fekvésben voltak, Zoé viszont nagyon fent és teljesen keresztben feküdt, így sajnos be kellett fordítani. Ettől az egész folyamattól viszont úgy elkezdtem vérezni, hogy amint megvolt a három baba, elaltattak, és megoperáltak a szülőszobán, mert a lepényeket nem lehetett másképp leszedni. Majdnem elvéreztem, és a méhemet is épphogy sikerült megmenteni – de hála Istennek sikerült!

A fájdalmak mára eltompultak, bár ott azt kívántam, hogy bár vége lenne már, mert semmilyen fájdalomcsillapítót, vagy fájásokat segítő gyógyszert nem kaptam, hiszen csak így tudtuk megadni az esélyt Zoénak, hogy bent maradhasson!
Laci az elején azt mondta a szülésznőnek, hogy nem szeretné látni a babákat, aztán ezt én is kértem, hogy valahogy úgy csinálják, hogy ne lássam, mert szeretnék úgy emlékezni rájuk mint amilyen gyönyörűek a 4D-s ultrahangon voltak, ahol már látszottak vonások a kis arcukon, hogy melyikünkre hasonlítanak...
Így is lett, nem láttunk semmit, bár sosem felejtem el az érzést, mikor éreztem a combomon, hogy kibújtak... a kis meleg testüket míg el nem vágták a köldökzsinórt...
Utólag azt mondta a nőgyógyászom, hogy így volt jobb, mert az iker-iker transzfúzió nem fordult vissza és Noa nagyon le volt maradva... nagyjából egy hét múlva meghalt volna a hasamban, és nem sokkal később Kim is. És ezek után Zoé sem valószínű, hogy bent tartható lett volna még olyan sokáig, hogy biztosan egészségesen szülessen meg. Arra hogy a három kislányunkból akár egyet is egészségesen haza hoztunk volna, kevesebb esély volt mint 10%.... ami valljuk be, nem sok.
Elfogadom hogy így volt jobb valami miatt, bár nem tudom, mit hibáztunk, vagy mit kellett megtanulnunk ezáltal. Jelenleg csak az ürességet érzem, a hiányukat, azt hogy nincsenek, hogy elvesztettük őket, és nem tudok semmit tenni hogy ne így legyen.

Zoé

 

 

Noa

 

 

 

Kim